Kicsi húgunk, te drága! Magadra hagytunk Tégedet. 
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva, 
S Európa szívéről letéptek rőt kezek. 
Keresztútján a művelt világnak 
Magadra hagytunk Tégedet. 

Hogy körülálltuk földre tiprott tested, 
A hulló jaj és forró vér felett, 
Melynek árjával bepermetezted 
Ruháinkat,-mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk, De senki előre egy lépést se tett, 
Csak kezeinket emeltük az égnek, 
S magadra hagytunk Tégedet.
Szemünk láttára tapostak a sárba, 
Nem távoli őserdők megett, 
De Európa szívében, hol drága 
Múltunk őre a Fórum és a Parthenon meredt 
A dómokra, mely visszhangként hordta 
A vádat, amit Dante emelt érted, 
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra 
S Beethoven dala kilencszer zokogja: 
Az életünk új barbár korba tévedt. 
S bár vállainkon húsz évszázad súlya, 
Elárultuk múltunkat és újra 
Vak félelembe fúlt a tett, 
S magadra hagytunk Tégedet. 

Bűvölten néztük mozdulatlan 
Hogy gázol át törvényen az ellen, 
S a szörnyetegnek végső pillanatban 
Hogy étvágya beteljen 
Áldozatként a szörnyű lakomára 
Kis húgunkat dobtuk oda s holnap 
Új áldozatra vajon kit sorolnak? 
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot 
Kívántad, mint a kék magas 
Büszke királya a sas. 
És annyi volt hős fiadnak vétke, 
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém”, 
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém”, 
Hogy lányukat is úgy akarták hívni, 
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek, 
“enyém”-nek hívták a hazát, történelmet. 
Óh Isten mondd hát vétek ez? 
Ezért tiportak le, s mi szabadok 
Magadra hagytunk Tégedet! 

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország! 
A lelkünk mélye és a városok 
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok 
A vádat hordják, 
Hogy letiportak s friss véred kiált 
A szabad ember foltatlan ruháján 
A munkások olajos öltönyén 
S a vasárnapi vasalt nadrágokon… 
Nincs, ki lemossa véredet, 
Mit vád-piros ajakkal égetett 
A homlokunkra húszezer halott: 
- “Világ porondján fényes nappalon 
Megint magunkra hagytatok!” - 

És üldözni fog majd e bűnnek árnya: 
A béke szavát elfojtja a jaj, 
A szabadság új árulást takar. 
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet 
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket, 
Mert lelkük mélyén érzik már a népek, 
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába 
Megindult és sár tapad nyomába 
És árulásuk, árulásba hal,És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg 
Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek 
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar. 
Mert Európa szívében előttünk 
Fényes nappalon megtörténhetett, 
Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk, 
S mi magadra hagytunk Tégedet. RAMON CUÉ ROMANO (1914-2001) spanyol jezsuita pap 1957-benkiadott egy verseskötetet “Sangre de Hungaria” (Magyarország vére) címmel. A fenti vers ebben a verseskötetben található.
*(A magyarság, a bukott forradalmak és szabadságharcok népe ezer esztendőn át egyedül s magárahagyottan nemcsak hazáját védte testével és életével, hanem Európát is. 1956 után a világ lelkiismeretének hangján a fegyvertelen költők hajtottak fejet az elnyomottak, a bebörtönözöttek, a halottak előtt s mondták: Gloria Victis, 
Dicsőség a legyőzötteknek, kik győzhetetlenek.)
/Forrás: magyarokforrasa.hu -szebbjovo.hu 2010.okt.23./*B.Kiss-Tóth László