B.Kiss-Tóth László:
(A múlt emlékeiből...)
     KURAFI ALADÁR
(Május:)
     'Hol tarka lepkék kör-köröznek,    s virágszőnyeggé vált a Héthatár, 
       meg-megremeg a bokor ága, 
    ahogy' rajt' trillázik egy kismadár...
-"Ó, még nincs itt! Hol maradt a kedves?" 
     Napok óta várja, ...s hágja Aladár! 
         Ma is úgy osont el otthonából, 
       mint a tolvaj, aki tyúkot lopni jár...
(Október:)
        Már pillangók sem kör-köröznek, 
       kiégtek...

Kicsi húgunk, te drága! Magadra hagytunk Tégedet. 
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva, 
S Európa szívéről letéptek rőt kezek. 
Keresztútján a művelt világnak 
Magadra hagytunk Tégedet. 

Hogy körülálltuk földre tiprott tested, 
A hulló jaj és forró vér felett, 
Melynek árjával bepermetezted 
Ruháinkat,-mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk, De senki előre egy lépést se tett, 
Csak kezeinket emeltük az égnek, 
S magadra hagytunk Tégedet.
Szemünk láttára tapostak a sárba, 
Nem távoli őserdők megett, 
De Európa szívében, hol drága 
Múltunk őre a Fórum és a Parthenon meredt 
A dómokra, mely visszhangként hordta 
A vádat, amit Dante emelt érted, 
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra 
S Beethoven dala kilencszer zokogja: 
Az életünk új barbár korba tévedt. 
S bár vállainkon húsz évszázad súlya, 
Elárultuk múltunkat és újra 
Vak félelembe fúlt a tett, 
S magadra hagytunk Tégedet. 

Bűvölten néztük mozdulatlan 
Hogy gázol át törvényen az ellen, 
S a szörnyetegnek végső pillanatban 
Hogy étvágya beteljen 
Áldozatként a szörnyű lakomára 
Kis húgunkat dobtuk oda s holnap 
Új áldozatra vajon kit sorolnak? 
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot 
Kívántad, mint a kék magas 
Büszke királya a sas. 
És annyi volt hős fiadnak vétke, 
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém”, 
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém”, 
Hogy lányukat is úgy akarták hívni, 
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek, 
“enyém”-nek hívták a hazát, történelmet. 
Óh Isten mondd hát vétek ez? 
Ezért tiportak le, s mi szabadok 
Magadra hagytunk Tégedet! 

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország! 
A lelkünk mélye és a városok 
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok 
A vádat hordják, 
Hogy letiportak s friss véred kiált 
A szabad ember foltatlan ruháján 
A munkások olajos öltönyén 
S a vasárnapi vasalt nadrágokon… 
Nincs, ki lemossa véredet, 
Mit vád-piros ajakkal égetett 
A homlokunkra húszezer halott: 
- “Világ porondján fényes nappalon 
Megint magunkra hagytatok!” - 

És üldözni fog majd e bűnnek árnya: 
A béke szavát elfojtja a jaj, 
A szabadság új árulást takar. 
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet 
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket, 
Mert lelkük mélyén érzik már a népek, 
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába 
Megindult és sár tapad nyomába 
És árulásuk, árulásba hal,És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg 
Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek 
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar. 
Mert Európa szívében előttünk 
Fényes nappalon megtörténhetett, 
Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk, 
S mi magadra hagytunk Tégedet.

B.Kiss-Tóth László:
ŐSHONOS VOLT ITT E FÖLD
Őshonos volt ITT e föld, de már rég nem a MI Országunk(! ),
Bomlottá és romlottá lett világa sem a MI Világunk(!),
Nyolcvanegy éve tart már a nyavalyánk és nincs rá orvosságunk(?),
Szemeinket is mind kilopták, ...és MI mégis jópofákat vágunk...
Lelkünk fojtja keserűség, ó jaj(!), ha egyszer 'berágunk'(!),
E kasztok lusta, rusnya dögeinek a fejükre hágunk(!),
Lesz újra országunk, magyar a nemzetünk és egy jobb világunk,
,És unokáink is imádkozzák majd velünk ősHUN IMÁDSÁG*unk(!):
"MIATYÁNK, ISTENÜNK, BENNÜNK VAN ORSZÁGOD,
ELŐTTÜNK SZENT NEVED ÉS TÖRVÉNY-AKARATOD,

MINDEN NAPUNK GONDJÁT MAGADON VISELED.

Én kicsi búm! Semmi vagy te
Nemzetem bánatához.
Semmik a vén bú-hegyek,
S nem hallik ima, fohász,
Őseink visszhangja torz,
Semmik a vén bú-hegyek.
Én kicsi búm! Te vagy csak nekem.
Nemzetapám-anyám elveszett.
Csak szívharangok zúgnak,
Szél dobál ide-oda,
Ringatja bú-arcomat,
Jelenbe süllyed testem,
S a szégyen takar be:
Hisz paráznán, odadobták
A szentet: Istent! Hazát!
Én kicsi búm! Hogy szeretlek!
Enyém vagy mindenestül örökre.
Én semmi kis bánatom!

A fa nő, a gyümölcs érik,
s kérgét férgek lepik.
Hazugbandik, rikácsolók,
nyüzsgő paraziták,
gondolatba bújt báb-pondrók
falják, törvények arcát.
Megsemmisül a joggyakorlat,
gőgbe főtt hatalom
rotyog az idő üstjében.
Ízleni kell nagyon,
ízleni, hazug, vacak szavaknak.
Bélsár s méreg büfög,
árnyékként rohanva mára,
a jövőt perzselő agyba.
Mammonférget szolgáló szolgák
nyalják, nyalják talpát,
sorsukat vető hatalom
aljas, mocskos talpát.
Időben, térben darabolt
emberkék dúdolják,
a karmester diktál, diktál,
s a levegő megáll:
- Hogyan tovább paraziták?-
Hogyan, hogyan tovább?

Nagyon sokat jelent az irodalom számomra, hiszen a betűk, a fogalmak, egységet alkotva ötvöződnek bennem . ennek tudatában készült el a most közölt versem:

Gulyás Attila

Irodalom az igaz barát

Gondolatban itt vagy velem,

érző kicsi idegen,

lágy hangod üzi a messzeséget,

öleled vékony testem.

Sírig tartó szerelmet ígérsz,

hangodból kibújik a szerelem,

amint elhangzik a számon hozzá:

szeretlek édes kedvesem.

Szeretlek téged irodalom,

idegennek tűnik minden gondolat,

mert még nem ismerlek téged nagyon,

gondolataid mélyét boncolgatom.

Miért van a gójok közt ádáz ellenségük ?

Eltorzult, káini ember/telen/ségük

tán mégis az ősi Judeából ered, --

...vagy a kalmár-bankár lelkük mélyéről árad ?

A gójok sírja /a Talmud, s Tóra lapjain,

s rőtszakállas véneik öreg napjain/

a Végső Időkig mind megásva vagyon !

Tallózás a valaha tiltott verseimből 32.

/Átélők történelmi kórlenyomata/

Nézzétek, hogy milyen szomorú kép

a BALsorsunk, ami bennünket tép !

... hisz mindenkit, ki ez' okból /ki/lép

vagy egyetlen rossz szót szólna rájok,

/ötszögben sík, s vörös az igájok,/

...