Minden nemzet életében adódnak olyan események, amelyekről bírálatot mondani a történelem hivatott. A Magyar Nemzet életében az 1944 október 15-én és 16-án történtek ezek közé tartoznak. Az e napokat követő hungarista félév eseményei azonban még túlságosan frissek ahhoz, hogy bármilyen független történetírás elfogulatlan véleményt nyilvánítson róluk. Ám az azóta eltelt 12 esztendő alatt mind a mai napig sokan és sokat beszéltek róla, egyesek gyűlölettel, mások lemosolygással, s aránylag kevesen vannak, akik a demokratikus Nyugaton ki merik mondani ama véleményüket, hogy 1944 október 15-én a Magyar Nemzet megméretett és súlyosnak találtatott.

Tömören kifejezve így határozhatjuk meg azt, ami 12 évvel ezelőtt Budapesten történt... Tudjuk, hogy hálátlan dolog ezt így kijelenteni a magyar emigráció és főként a világ közvéleménye felé, mégis meg kell tennünk még akkor is, ha az egész világgal találjuk szembe magunkat. - Mert valóban szemben találjuk magunkat egy olyan világgal, amely nevetséges fantáziának bélyegezi a politikai becsületet, erénnyé magasztosítja az árulást, őrültségnek a magyarság önvédelmi harcát, amely hősökké üti a hazaáruló muszkavezetőket és mártírokká a newyorki "Nemzeti Bizottmány" kollaboráns, zsoldos tagjait. Olyan időket élünk, amikor a világpolitika kulisszái mögött mérget keverő sötét erők átértékelik a fogalmakat, hogy uralmukat immár az egész földgolyón biztosítani tudják. S mivel mindig voltak és mindig lesznek pénzzel megvásárolható emberek, törekvésük sikerrel is jár.

Október 15-ike, minden sátáni fogvicsorgatás ellenére, a mi szemünkben olyan nemzeti ünnep marad, amelyen - 12 évvel ezelőtt - Szálasi Ferenc és az általa vezetett hungarista magyar népmozgalom történelmet csinált. Nem kevesebbet, mint azt, hogy megmentette az ezeréves magyar becsületet. Ez volt a fényforrás ezen a napon és ennek a fénye világít előttünk ma is.

Tény, hogy volt az eseményeknek árnyékos oldala is: az ország népe megoszlott. - Az akkor már hatodik éve húzódó háború kíméletlenül szedte áldozatait a belső és a külső fronton egyaránt. A fokozatosan hátráló fronton egyre szaporodtak a szökések, s a belső részeken állandó légi támadások pusztították népünket, testben és lélekben is. A magyarság nem-hungarista része egyre jobban mutatta már a fáradtság jeleit.

A destrukció hulláma elér te és elgyengítette a Nemzet akkori fejét és "Hadurát": Horthy Miklós kormányzót is, akinek kétségtelen érdeme marad, hogy fehér lován valamikor elindult Szegedről és - a románok segítségével - leverte Kun Béláék vörös terror uralmát, de negyedszázados országlása alatt elsikkadt minden, ami a dolgozó Nemzet felemelkedését szolgálta volna. Horthy uralma alatt az ország szocializálása sohasem terjedt túl az ígéreteken, és nemcsak a dolgozó nép jogait tagadta meg huszonöt kemény éven keresztül, de külpolitikai vonalvezetése is becstelennek bizonyult, amikor megtagadta - és pedig a Nemzet nevében - a háromhatalmi szerződésben vállalt becsületbeli kötelezettségeket.

Erről volt szó 1944 október 15-én: arról, hogy a Nemzet válságba jutott és nem az volt a sorsdöntő kérdés, hogy a németeknek előnyösebb-e udvarolnunk, vagy az oroszoknak, hanem, hogy kitartunk-e becsületbeli elkötelezettségünk mellett, avagy Európa árulóinak: a románoknak és cseheknek példájára hátbatámadjuk szövetséges fegyvertársainkat? A Magyar Nemzet testén ott égett két fájdalmas seb... Az egyik Kun Béla 133 napig tartó véres diktatúrája volt, amely Károlyi Mihály megfutamodása után azért vált lehetővé, mert a magyar népnek akkor még fogalma sem volt róla, hogy mi az a kommunizmus.

A hivatalos magyar közélet az utána következő fehér terrorral letudta minden kötelezettségét és a kommunizmus nem számított többé veszélynek. A Nemzet hamar felejtett és csak a szélsőjobboldalnak fájt továbbra is az úgynevezett "proletárdiktatúra" 324 halálos áldozata, akik közül 248-an voltak parasztok, 34-en katonák, 24-en kereskedők, 15-en értelmiségiek, 5-en papok, 7-en ügyvédek, 6-an földbirtokosok és 3-an gyári munkások. Egyedül a magyar szélsőjobboldal hirdette egy évtizeden át, - sajtóban, népgyűléseken, röpcédulákon, falragaszokon - hogy a kommunizmus rabszolgasors!

A másik sebet ma már szintén csak a jobboldal és a szélsőjobboldal érzi, a "Free Europe" zsoldjában álló, minden rendszert kiszolgálni kész társaság nem: ez pedig Trianon... Magyarországot az első világháborút követő béke szerződés élve feldarabolta, igaztalan vádakkal illette, s olyan nemzetekkel alázta meg, amelyek elsősorban nekünk köszönhették, hogy Nyugat védő pajzsaként öntestünkkel védtük őket, századokon át, s míg ők békésen fejlődhettek, sokasodhattak, mi többször is elvéreztünk a védelemben. Az országunk kétharmad részét elszakították, legjobb földjeink, legértékesebb ipari központjaink idegenek kezére jutottak, s nyomorúságunk egyedülálló volt ezeréves történelmünkben.

A távolnyugati országokat és azok vezetőit ismertük annyira, hogy súlyos sebeinkre orvoslást tőlük nem várhattunk. Mit számított ott egy Rothermere lord magyarbarát vezércikksorozata a "Daily Mail"-ben és egy Newton lord szónoklatai a Lordok Házában, ahol az ország más, Európán kívüli népek rabságban tartása árán tudta csak fenntartani magát, ahol a politikát a becsülettel és a humanitással sohasem tudták összeegyeztetni, s ahol Rothermere lord és Newton lord becsületességével szemben a Seton Watsonok, Benesek és Masarykok szolgáltatták kifogyhatatlanul a hazug ellenpropagandát. Az olasz nép fasiszta vezére: Benito Mussolini volt az első, akinek szavai nem maradtak pusztába kiáltott üres hangok, amikor 1928 június 5-én az olasz parlamentben kijelentette:

"A trianoni szerződés területi rendelkezései túlságosan mélyen vágtak az élő húsba és el kell ismernünk, hogy Magyarország ezer éven át fontos történelmi missziót töltött be a Dunavölgyben. A magyar nép lángoló hazaszeretetével, ereje tudatában, békében megfeszített munkájával jobb sorsot érdemel..."

Józan ésszel lehetett-e más választása Nemzetünknek, minthogy a Berlin-Róma tengely mellé álljon? Sorsunknak jobbrafordulását csak olyan emberektől várhattuk és remélhettük, akiknek megjelenése előbb a saját Nemzetükben jelentett korszakfordulót, azonkívül Hitler Adolfnak, a német nép rendíthetetlen antibolsevista harcosának sikerült romba döntenie a huszadik század beli magyar tragédiája kútforrását: Versaillest, Mussolini pedig őszinte magyarbarátságának mindvégig tanújelét adta.

Az események rövid pár év alatt megadták a választ: Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, vezére, legfelsőbb hadura, stb, sohasem tiltakozott, amikor 1938-tól kezdve eddigi címei mellé odaragasztották az "országgyarapító" titulust (ami legtöbbször "fény nevére, áldás életére" körítéssel jelent meg az "Új Idők" és egyéb talpnyaló sajtó címoldalán), bár nagyon jól tudta és az ország népe is tudta, hogy a Berlin-Róma tengely segítsége nélkül - pontosabban: Hitler és Mussolini nélkül - sohasem vonul hatott volna be fehér lován Kassára, vagy Kolozsvárra, mert a Trianonban elorzott magyar területekből nem kaptunk volna vissza egy négyzetméternyit sem. Horthy valamikor kitűnően megfelelt tengerészadmirálisnak (s nem az ő, hanem Trianon hibája volt, hogy eredeti hivatását nem űzhette tovább), de a politikai becsület dolgában mindenkor gyengének bizonyult. 1944 október 15-én a rádióban bemondatott fegyverletételi parancsával nemcsak a háromhatalmi egyezményben kötelezett nemzeti becsületet akarta eljátszani, de árnyékba akarta borítani a Nemzet ezer éven át többször is kivívott becsületét is.

A Nemzeten volt most már a sor, hogy döntsön az árulás és a hűség, a becstelenség és a becsület között. És a Nemzet döntött is: Oly derekasan állottuk meg a helyünket, mint a Berlin-Róma tengely mellett önvédelmi harcukat vívó nemzetek közül egy sem. Mi magyarok voltunk az egyedüliek, akik nem kapituláltunk!

Szálasi Ferenc féléves nemzetvezetésével kapcsolatban - mint bevezetőnkben említettük - a vélemények ma még megoszlanak. Mi hungaristák nem tagadjuk, miként eddig sem tagadtuk a 12 év alatt, hogy ennek a félévnek megvolt a fénye, de megvolt az árnyoldala is, akárcsak az előzményeknek. Ha azonban képesek vagyunk arra, hogy tárgyilagos bírálatot mondjunk önmagunkról, méltán elvárhatjuk, hogy ugyanezt tegyék meg velünk szemben azok is, akik politikailag a másik oldalon állanak.

Elismerjük a hungarista félév hibáit, de tiltakozunk az ellen, hogy egy-egy bolhából bárki elefántot csináljon, hogy egyesek - magyar, német és angol nyelven megjelent könyveikben, emlékirataikban - csak az árnyékot tárják a világ közvéleménye elé! Főként azok ne nevezzék őrültségnek a Hungarista Mozgalom által vezetett 1944-45-ös végső ellenállást, akiknek a Magyar Szent Korona, a koronázási jelvények, a Szent Jobb és egyéb nemzeti ereklyéink épp oly kedvesek és értékesek, mint nekünk, s akik éppen e félévnek köszönhetik, hogy ép bőrrel kerültek a nyugati biztonságba.

Egyesek hatalomról beszélnek... Hisztérikus hatalomátvételről, amely kizárólag a németek segítségével történt volna és csak a németek érdekeit volt hivatva szolgálni. Aztán beszélnek fantasztikus terroruralomról, véres diktatúráról, rablógyilkosságokról és tömeggyilkosságokról... Az amerikai kontinensen még mindig ezt fújja az úgynevezett "magyar" sajtó - talán csak a 'Katolikus Magyarok Vasárnapja" és a pittsburgi "Magyarság" jelentenek kivételt. Olyanok akarnak bírálatot gyakorolni a hungarista félév alatti hazai eseményekről, akik azt az időt itt "vészelték" át Amerikában a kandalló duruzsoló tüze mellett. Amíg mi a légitámadások, harcok és menekülések közepette mindenünket elveszítettük, ők akkor szedték meg magukat. Akiknek állításuk szerint két hazájuk is van, bár az "ubi bene, ibi patria" hazaáruló elvét vallják, s valóban egyet sem tudnak megbecsülni, csak a népbutító lapjaikkal szerzett hitvány dollárokat.

S vannak az emigrációban is emberek, magyarok, akik úgy látszik elfelejtették Kun Béla és Szamuelly véres terroruralmát, de úgy látszik elfelejtették az utána következő fehér terrort is. Valószínűleg elfelejtették az amerikai légibombázásokat, asszonyok és gyermekek ártatlan életáldozatait, de nem tudnak semmit a hadifogolytáborok belső életéről sem... De hát az utóbbiakat a győztesek csinálták ugyebár, ami nem számít, hiszen az ő politikájuk szerint csak az lehet az igazság, ami a győztesek oldalán történt, függetlenül attól, hogy kik a győzők és kik a legyőzöttek.

A megdönthetetlen igazság ezzel szemben az, hogy a Hungarista Mozgalomnak az október 15-iki végső ellenállással kapcsolatban, mivel más kiút nem volt, együtt kellett harcolnia a német szövetséges oldalán a közös ellenség ellen, hiszen látható pártkeretét, a Nyilaskeresztes Pártot alig egy hónappal előbb éppen harmadízben oszlatta fel a Horthy rendszer, s természetes, hogy a Mozgalom tagjainak legnagyobb részét az események teljesen váratlanul érték.

Az igazság az, hogy Magyarországon a hungarista félév alatt kétféle ember volt megkülönböztethető: a magyar és a zsidó.

A magyarok számára a "fehér lap" politikája lépett érvénybe. Szálasi Ferenc - mint Nemzetvezető - fehér lapot adott minden politikai pártnak, mind a jobboldaliaknak, mind a baloldaliaknak. Vajna Gábor hungarista belügyminiszter közvetlenül az események után rádiószózatban fordult a baloldali munkássághoz, felszólítva őket, hogy tegyenek félre minden belpolitikai nézeteltérést és a végső ellenállás végigküzdésére jó magyarokhoz méltóan fogjanak kezet velünk hungaristákkal. Fehér lapot kapott a "Szálasi álarc nélkül" című sötét rágalmaktól hemzsegő, de tartalmával ellentétben díszes kivitelezésű könyv szerzője is. Fehér lapot kapott a "8 órai Újság" híres nyilasfaló "Csodálkozó János"-a is, akivel e sorok írója - annyi kölcsönös támadás után - a szombathelyi sajtókamara étkezdéjében ismerkedett meg személyesen, - akkor már mint katonai újságíróval, a hungarista félév alatt.

Fehér lapot kapott minden demokrata, aki a számonkérés elől nem bujkált mosókonyhákban, fáskamrákban, mint tette azt Tildy Zoltán és Nagy Ferenc és nem tartózkodott egy vidéki tanyaházban, hogy "Isten hozott"-al fogadja a felszabadító" szovjet martalócokat, mint tette azt Sulyok Dezső. Fehér lapot kapott volna Bajcsy-Zsilinszky Endre is, ha Malinovszky orosz marsallal történt hazaáruló paktálása helyett részt akart volna venni a Nemzet végső harcában és vállalta volna, amit a hungarista mártírok vállaltak: győzelem vagy halál... Vajon akadt-e Krisztus óta még valaki, aki politikájának tengelyébe a fehér lapot helyezte?...

Tény, hogy a gettók ajtaját nem nyitotta fel az október 15-én bekövetkezett hungarista változás sem. A zsidóság a szovjet győzelemért imádkozott és mint megbízhatatlan kisebbség ugyanúgy lakat alatt maradt, mint ahogyan Amerikában is lakat alatt állott a német, olasz és japán lakosság. És ha ez érthető volt a hadviselő Amerikában, akkor miért lenne érthetetlen egy olyan országban, amely nemcsak hadviselő állam, hanem hadszíntér is volt egyúttal? Elég szégyen az nekünk, magyaroknak, hogy a német, olasz és japán bevándorlók őrizetbe vételénél a tengerentúli magyarság teljesen hiányzott, s nem akadt tíznél több amerikás magyar, aki legalább ezen a téren fejezhette volna ki együttérzését és sorsvállalását azzal az élet-halál harcát folytató Nemzettel, amelyből kiszakadt.

A magyarországi zsidóság az első kommün idején - számarányán jóval felül - óriási vezetőszerepet játszott. Nemcsak a két legnagyobb szadista gonosztevő: Kun Béla és Szamuelly Tibor voltak zsidók, hanem a "Forradalmi Kormányzótanács" 34 népbiztosa közül összesen 23-an. Legjobb lesz talán ebben az ügyben a hungaristának, vagy jobboldalinak a legjobb akarattal sem nevezhető, hanem megrögzötten baloldali Sulyok Dezső emlékirataira hivatkoznunk, aki könyvének 230-240-ik oldalán megállapítja, hogy "a szociáldemokrata párt vezetői is majdnem mind zsidók voltak, de teljesen az ő vezetésük alatt állt a polgári radikális párt és ugyanígy a magukat demokratának nevező különféle frakciók is... 50 év elég volt, hogy Magyarország saját zsidó kisebbségének belső gyarmatává váljék... A proletárdiktatúra vezetői és végrehajtó közegei túlnyomó többségükben zsidók voltak".

Kun Béla gaztetteinek mentésében például Böhm Vilmos járt elől, aki előbb a szociáldemokrata párt vezetőségi tagja volt, hogy kommunista népbiztossá legyen, majd a bukása után visszatérjen eredeti pártjába, tisztára mosni azt, amit nem lehet: a szociáldemokraták szerepét Kunék rémuralmában... A legtöbb gyilkosságot zsidó terroristák követték el... Bár a zsidóság egészét nem lehet elmarasztalni a proletárdiktatúra bűneiben, valamint a magyarországi zsidó kisebbség szerepét a későbbiekben sem, mégis még mindig nem vonta meg félreérthetetlenül a vonalat önmaga és azok között, akik 1919-ért felelősek. Nem hangzott el egyértelmű elmarasztaló ítélet, mely kifejezésre juttatta volna, hogy az 1919 évi magyarországi bolsevista kísérlet bűntény volt, s aki abban részt vállalt, bűntettes..." - Akárki és akárhogyan is szépíti a magyar országi zsidóság szerepét, nem lehet vitás, hogy antibolsevista végső harcunkban megbízhatatlan elemnek bizonyult.

Mint föntebb említettük, ugyanígy vették őrizet alá Amerikában a németeket, olaszokat és japánokat is. Talán egyedül Franciaország volt az az állam, amelynek területén a nem kommunista magyaroknak is szigorúan meghatározták, hogy a napnak milyen időszakában és milyen körzetben mozoghatnak.

A bolhából való elefántcsinálás itt jelentkezik elsősorban. Lévai Jenő "Fekete Könyv"-ében hosszú angolnyelvű leírással, számos fényképpel lép a közvélemény elé, de arról nem ír, hogy Szálasi Ferenc Nemzetvezető Szalai Pál testvérünk vezetésével őrséget állíttatott a pesti gettók elé, hogy az ott tartózkodó zsidókat megkíméljék a fehér lap politikája nyomán Mozgalmunk soraiba beszivárgott alvilági alakok kirablásától. Ennek az intézkedés nek volt köszönhető, hogy a pesti gettó túlélte a vészterhes időket és nem jutott a varsói gettó szörnyű sorsára. Erről azonban nem ír egy sort se Lévai Jenő, se Sulyok Dezső, se "Az Ember" című szennylap Felkai Pistája, sem az "Amerikai Magyar Népszava" "Menekült Magyarország" című bizottmányos rovata. Pedig ez volt az igazság és ehhez még hozzátartozik, hogy a "háborús bűnös"-ként később szintén hazaszállított Szalai Pál testvérünket a népbíróság kénytelen volt felmenteni, jóllehet, amit Szalai Pál a zsidóság érdekében tett, azt Szálasi Ferenc utasítására tette.

Annál többet írnak azonban még ma is a vérző Dunapartról, tarkólövészetről, tömeggyilkosságokról... írnak és beszélnek ilyesmiről vasfüggönyön innen és túl egyaránt. Természetes, hogy odaát elsősorban azok, akik nem akarnak tudni Katynról, ideát pedig részint azok, akik hallgatnak Újvidékről, mások pedig nem akarnak tudni Hirosimáról. Különben lehetne vitázni azon, hogy hol halt meg több ártatlan ember: az ostromlott Budapesten, a katyni erdőben, Újvidéken, vagy Hirosimában?

Egy azonban bizonyos: az 1944 október 15-én életben lévő budapesti zsidóság Szálasi Ferencnek köszönheti további életét, akinek csak egy szavába került volna és Budapesten több zsidó nem marad... A vádaskodók jobban tennék, ha előbb megismernék a Hungarizmust és csak azután mondanának véleményt róla. Mert, hogy Szálasi Ferenc mélységes keresztényi lélek volt, az tisztán kifejezésre jut a Hungarizmus alapvető tanításait tartalmazó "Út és Cél" című 1935-ben készült, de Magyarországon sajnos nyomtatásban soha meg nem jelenhetett tanulmányából, amely nyíltan leszögezi, hogy a Hungarizmus nem zsidóellenességet akar megvalósítani, hanem a zsidómentességi (aszemita) alapelveket kívánja megteremteni egy szabad Hazában.

Pax Hungaricát - Magyar Békét akartunk megvalósítani a Kárpátok völgyében és nem vérfürdőt! Aki mást mond téved, aki mást állít az hazudik. Tény, hogy a rendszerváltozásnál az acélos búza mellett pelyva is került a felszínre. De ez mindig is így volt minden történelmi fordulónál. A sebek még fájnak 12 esztendő távlatából is, fájnak a magyarországi zsidóságnak is, az egész Nemzetnek is, de legjobban talán nekünk hungaristáknak, akiknek a hungarista félév alatt is csak az áldozatvállalás jutott, csakúgy mint azelőtt és most is a minden korban felbukkanó szemét miatt mások becstelenségét kell hordoznunk.

Pedig október 15-én nem történt más, minthogy Magyarországon kinyílott a Nemzet akaratának rózsája - csakúgy, mint 1848 március 15-én. És ki látott már rózsát tövis nélkül? Ki érezhet magában jogot annak elmarasztalására, hogy egy hadszíntérré vált főváros területén a gazemberek miatt igazoltatásra volt szükség? Ki merészeli elítélni az egész magyar népet, mert a salak a konc reményében ugyanúgy beszivárgott a zöldingesek akkor már tíz éves múltra visszatekinthető táborába, mint ahogyan ugyanezen salak később beszivárgott a kommunista pártba, egy negyed századdal ezelőtt a Szamuelly-féle vörös gárdába, azt követően pedig a fehér terroristák soraiba? Ha "bűnről" beszélünk, Szálasi Ferenc ellen legfeljebb csak azt hozhatják fel, hogy jobban szerette népét mint önmagát és az egész Mozgalom "bűne" is az volt, hogy a végső harcok idején a koalíció helyett mindenkivel, tehát önmagunkkal szemben is nem olyan diktatúrát választottuk, ami az akkori helyzetben szükséges lett volna.

Az árnyék mellett sugárzó fényözönben ott masíroztak azonban a Hungarista Légió hőslelkű harcosai. Ez az alakulat a hungarista félév alkotása volt és a külső frontokon csodákat művelt a halálmegvető elszánt küzdelem. Erről tanúskodik egyik könyvében a kimondottan magyarellenes Haagen, aki magyarellenességében csaknem Seton Watsonnal vetekszik. De találkozhatunk e tanúskodással magyar vonalon is. Füry Lajos katonaíró például korántsem nevezhető hungaristának, Mozgalmunkhoz soha semmi köze nem volt, az "Árva Magyar János" című regényében mégis megemlékezik a teherautókon frontra szállított hungarista légiósokról, akik dalolva mentek oda, ahol élessel lőttek vissza, s nem jött közülük vissza talán egy sem. Ugyancsak nem nevezhető még csak hungaristabarátnak sem dr. Dobolyi Lajos "Mindszenty Népe" című legitimista folyóirata, amely 1953 januári számában szintén kénytelen volt beismerni a hemzsegő nyilasellenes támadások között, hogy "a Svábhegy déli lejtőjén kis nyilas alakulatok halált-megvető bátorsággal harcoltak"... Mindezek tények és igazaknak kell lenniük, ha egyszer az ellenséges sajtó is megírja. Miként tény az is, hogy ez a harci alakulat - a keleti ellenség előtt - soha nem kapitulált.

Azok a "magyarok" pedig - akadjanak bár köztük régi párttagok is - akik október 15-ike után cselekedeteikkel szégyent hoztak a keresztény magyarságra, de főként azokra a testvéreikre, akik a hungarista félévet már nem élhették meg, csakúgy, mint a harcokban elesett hőseinkre és későbbi mártírjainkra - a mi szemünkben oly ellenségek, mint Rákosi pribékjei. Ezek az emberek, ha ideiglenesen egérutat is nyerhettek a földi igazságszolgáltatás elől, s most otthon a kommunista pártban, idekint meg a "demokratikus" berkekben vitézkednek - az Égi Bíró elől nem fognak menekülni! De a tragikus összeomlás után most megmutatkozik, ki volt a salak és ki az, aki még most is csak a szemétdombon érzi jól magát. Most, a száműzetésben mutatkozik meg valójában, kik voltak az igazi testvérek, akik ma is velünk együtt vállalják a meggyalázottak sorsát. Pedig hát talán alig van remény, hogy valaha is hazatérhessünk, nemhogy a hatalom birtokába jussunk.

Hadd hulljon a férgese!...

Mi pedig, élve maradt hungaristák, szorítsuk meg egymás kezét ezen a napon, mert amit 12 évvel ezelőtt magunkra vállaltunk és véghez vittünk, az becsületes volt. Hisszük, hogy nincs már messze az idő, sőt el is érkeztünk annak a kornak kibontakozásához, amelyben a becsület becsület lesz újra és az árulás árulás marad. De addig ha meggyaláznak, leköpdösnek is bennünket, október 15-ének fénye szívünkben örökre égni fog. 
(Hungarista Tájékoztató, 1956 október 15.)

Szálasi Ferenc: AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN

1946. február 5-én.

"1944. október 15-én választani kellett, hogy a magyar Nemzet és vezetősége Kelet felé megy-e, vagy Nyugat felé. Az én döntésem nem lehetett más mint az, hogy ki kell tartani, mert a harc időnyerésért, drága időért folyik és aki megnyeri ezt az időt, az megnyerte a háborút is. Ténykedésemnek más alapja nem volt. Nem is lenne értelme, hogy más alapot adjak döntésemnek, mert a legteljesebb ellenkezésbe jutnék azzal az ideológiával, amelyhez konokul ragaszkodom. Az én meggyőződésem az, hogy az általunk hirdetett világnézet egyáltalán nem bukott meg s a Nemzet a mi világnézetünkben olyan szilárd alapokra fog találni, amelynek segítségével egyedül fogja megépíteni nagy jövőjét. Ezek nem az én reménységeim s akármennyire képtelennek tűnnek, de igazak maradnak.

Hogy én ezt meggyőződéssel vallom, az nem bűn. Hogy meggyőződéssel csak ennek tudok élni, - az nem lehet bűn! Felfogásom szerint a jelenlegi események egyáltalán nem zárultak le. Még nem győzött egyik fél sem. A nagy világkérdés, a problémák, amelyek a háborúban felmerültek, még egyáltalán nincsenek megoldva. Lelkiismeretem nyugodt abból a szempontból, hogy mindenkor Nemzetem szempontjából cselekedtem! Én a meg nem szállt részeken országjárást végeztem és amit ott tapasztaltam a Nemzet részéről, annyira szép volt és annyira egyöntetű megnyilvánulás volt a mi döntő lépésünkkel kapcsolatban, hogy csak most is helyeselhetem, amit október 15-én csináltunk!

Én köszönöm mindenkinek, kivétel nélkül, aki engem ezen a súlyos úton követett. Köszönöm az özvegyeknek, az árváknak, a rokkantaknak, hogy ezért a hitért áldozatot hoztak."