Polgár Gyula, akit annak idején zsarolással, fenyegetéssel szervezett be a magyar titkosszolgálat, 1989-ben történelmi események tanúja lehetett: a magyar-osztrák határnál lévõ kempingje benépesült keletnémet menekülõkkel és az õket „kísérõ" titkosszolgálati emberekkel. Személyes hangú írásában a határnyitás drámai napjait idézi – ahogy a kempingben megélte. A "cég" itt sem hagyta békén. ----------------------------------------------------------------------------------------- 1988-ban kempinget építettem Sopron-Balf-on, nagyon közel az osztrák határhoz, közel a rozsdásodó vasfüggönyhöz. Balf-ról csak annyit tudtam, hogy a nyilasok itt ölték meg drága jó Szerb Antalt. Ekkor még nagyon lazán üzemeltünk, legtöbb idõnk az építkezéssel telt el. Egy düledezõ, szétlopásnak indult állami gazdaságtól vettük meg a jó lehetõségeket kínáló, kicsi telket és a romos üzemi épületet. Jöttek az elsõ vendégek, de gyorsan tovább is álltak – nem volt nyerõ a félig kész kempingben nyelni a port, vagy sárban dagonyázni. Egy évvel késõbb már egészen más volt a helyzet. Hatalmasat fordult a világ, óriási rés támadt a szocialista tábor elektronikus-szögesdrót kerítésén. Az elhúgyosodott Kádár rendszer, a vezér drámai leépülésével padlóra került. A szédületes gyorsaságú világpolitikai változások, a frissen alakult pártok és a fogyasztói társadalom ígéretes kincsei megrogyasztották a szocialista tábort. 1989 májusában eltávolították a technikai zárat a határnál, júniusban Horn és Mock jelképesen átvágták a vasfüggönyt. Magyarok tízezrei fejvesztve indultak bevásárolni a bécsi Mariahilfestrasse és Eisenstadt álmos üzleteibe. Szomorúan néztem kiéhezett honfitársaimat, hogy cipelik ezer számra a hûtõszekrényeket és indulnak haza vágyaik tárgyával. Burgenlandot rövid fél év alatt újjáépítettük a magyar szalmazsák tõkével. Osztrák barátaink azóta is vágyakozva emlékeznek a magyarok sáskajárására. Kempingbõl menekülttábor Június végére csordultig megteltünk. Még a szemközti szilvás kertben is DDR-es sátrak nõttek ki tucatszám. Elõször nem értettem a kitüntetõ érdeklõdést, miért jön a sok Trabantos-Wartburgos Honecker-alattvaló. Közben kiderült, a testvéri keletnémetek nem azért jöttek a kempingembe, mert hogy itt lett volna a korlátlan pihenés és kikapcsolódás Mekkája. Kiszagolták, hogy pártunk és kormányunk lazított a több évtizedes határsávbilincsen, feladta aljas határvédelmi módszereinek nagy részét. Júliusban a legelszántabb fiatalok nekivágtak a szakadozó vasfüggönynek, és sikeresen lefalcoltak. A Trabik itt maradtak nekem. Napról-napra több Trabi, Wartburg, meg mindenféle keletnémet kacat. Még levehetõ ajtajú turmixgép is akadt. Augusztus elejére már átalakultunk menekülttáborrá. Telt ház – sehol egy üres placc. Szépreményû szabaduló mûvészek és jól szituált családok tömege várt a legalkalmasabb katapultálási pillanatra. NDK-s barátaink nem ijedtek meg, ismertek a mi vasfüggönyünknél rettenetesebbet is. Megmondtam nekik, nálunk már nincs tûzparancs, de ha volna, fabatkát sem érne. Szurkoljanak le egy-két 100 márkást, annak reményében, hogy a kalasnyikovos határõr elvtárs elfordul, mialatt a menekült átlép a szabad világba. Legtöbbször éjjel vágtak neki a két kilométerre levõ határnak, de voltak igazi vagabundok is, õk fényes nappal mentek át, legtöbbször az elképedt határõrök szeme láttára. Reggelente, körbejártam a lassan csatatérré váló kempinget, számba vehettem a lefalcolókat. Üres sátrak, elhagyott lakókocsik, elhagyott autók. Elhagyott, omladozó szocialista tábor. A magyar határõrség, munkásõrség, rendõrség, katonai és politikai rendõrség, váltakozó intenzitással próbálkozott szigorítani vagy lazítani, de leginkább beijedtek, nem volt határozott véleményük, ingadoztak – felsõbb utasítás ritkán jött. Hol lapítottak, hol erõsködtek. A Munkásõrséget is kivezényelték, azzal a nevetséges feladattal, hogy a határtól 10-15 kilométerre tartóztassák fel a Trabantos áradatot. Pár napos káder hevületük, gyorsan elpárolgott. A politikusok kitalálták a szögesdrótos Páneurópai Pikniket. Bármilyen mítoszt kreál errõl a 20 évvel ezelött, augusztus 19-én tartott happeningrõl a történelmi emlékezet, ez a story mégiscsak politikai piár húzás volt. A tv kamerák elõtt, pár órára kinyitjuk a berozsdásodott kaput, az õrjöngõ, síró, teljesen elképedt keletnémeteket gyorsan átnyomjuk. Most legalább láthatta az egész világ, hogy milyen remek gyerekek vagyunk mi, magyarok. Pár óra, csak pár óra, aztán kapuzárás. Idõt akart nyerni a politika, reménykedtek, hogy talán Gorbacsov vagy Honecker elvtárs elintézi helyettünk valahogy a kínos határ malõrt. Az MSZMP vezetése most elõször ingott meg. Látható és érezhetõ volt, hogy a kormánynak nagyban megnõtt a szerepe. Az illegitim moszkovita párt lassan de biztosan elindult a teljes megsemmisülés felé. A szabadság szelleme iszonyatos erõvel kiszabadult a palackból, már semmiféle elvtársi imával nem lehetett visszacsalogatni. Jerlentkezik a szolgálat A BM III. osztály nem örült, hogy elhúztam a nyugati végekre, kikerültem a látókörükbõl. Mondták – majd átpasszolnak az illetékes titkos elvtársakhoz. De ebbõl már nem lett semmi. Az orkán erejû rendszerváltozás elsöpörte a megpudvásodott Harangozó Szilveszter elvtárs által jegyzett pártszolgálatos titkos szolgálatot. Eleinte nem szálltak le rólam. V J. százados is meglátogatott, igaz, nem kért semmit, látókörébõl kiesett a titkos szolgálatoktól nyüzsgõ, menekülttáborhoz hasonlító kemping. Pedig mondtam neki, most itt van mindenki, a Stasi, a KGB, a nyugatnémet BND, a Moszad, de látszott rajta, hogy ehhez már nincs érkezése. Barátkozott, mondta, hogy „õk akár fel is fedhetik magukat, nem kell itt már nagyon titkolózni, tudunk mi egész más alapokon kapcsolatban lenni, még segíthetünk is". Elõbb kellett volna – gondoltam. Huszonöt évig körmönfont gestapós trükkökkel lenyomtatok a csatornába, a patkányok közé – most meg barátkozzunk? A politika rendõrség még pattogott. Egy, a megyeszékhelyrõl ide zsigulizott õrnagy, a határõrség elhárító tisztjével karöltve, kezdtek engem is szívatni: mit képzelek, miért segítek a lefalcolásokban, miért adok interjút különbözõ médiáknak, miért zavartam ki a járõrözõ határõröket a kempingbõl? Majd meglátja, hogy ennek még lesz következménye" – ordította a megyei fõnök. Ekkor már nem voltam beijedve. Mondtam, hogy nem sok közük van az itt történtekhez, és megjegyeztem, ha valami gondjuk van, azt beszéljék meg az itt nyüzsgõ orosz, kelet-és nyugatnémet, izraeli ügynökökkel, ha nagyon akarják, akkor segítek. Figyelmeztettem õket, ne próbálják még egyszer a részeges járõröket beküldeni a kempingbe, itt ne csattogtassák piásan az üres Kalesnyikovokat. Nagyon meglepõdtek, villámgyorsan elmentek, bár a határõr õrnagy közölte, hogy még találkozunk… Jól tudom, pattogásom nem vallott túlságosan nagy bátorságra, mert végsõ soron egy 25 éve beszervezett, többszörös, több fedõnevû ügynök voltam. Kis magyar abszurd, de a hazai titkos szolgálatokat én úgy képviseltem, hogy az már õket nem érdekelte. A megyétõl is meglátogattak ketten. Búcsúlátogatás volt, nem érdekelte õket a határzûr, én meg nem értem rá nyüzsögni a helyi politika frontján. Pedzettem, hogy vége lesz itt mindennek, bedõl a rendszer, ki leszünk öntve, mint a vakondok. Magabiztosan közölték, az nem fordulhat elõ (Sajnos igazuk lett. A provinciális politikai elitnek azóta sem áll érdekében a kiborítás.) A tábor titkos ügynökei Kempingemben valóban lesátorozott a létezõ összes fontos titkosszolgálat. Kellõ rutinommal simán felismertem õket. Elõször azért voltak gyanúsak, mert sokáig maradtak – úgy tettek mintha nyaralnának. De nyaralni, ebben a menekülttáborhoz hasonló kempingben, teljes képtelenség volt. Az ideges, nyugtalan stasi-sok nem tudták eldönteni, hogy menni, vagy nem menni. A németek egymás között felismerték az ügynököt. Elég szembetûnõ volt, hogy ki kivel áll szóba, kit közösítenek ki. Sokat sürgölõdött körülöttem egy viszonylag jólszituált fiatalember, nem titkolta elõttem, hogy stasi-s. Magyaráztam neki, ne izguljon, én is az vagyok, de nem vette komolyan. Sokáig nem tudta eldönteni, merre vegye az irányt. Egyik reggel csak a hûlt helyét találtam, a kis ócska kétszemélyes csehszlovák sátrat, és az imádott Wartburgját, amire korábban hat évet várt. A szép terebélyes diófa alatt, jól felszerelt, menõ sátorban a nyugatnémet titkosszolgálat, a Bundesnachrichtendienst (BND) képviseltette magát. Négy fiatalember „nyaralt" a félig kész kócerájban. Naponta rendeltek egy láda, akkor divatos Törley Dry pezsgõt. Késõbb rájöttem, ez csak álca volt. Ittak, de nem annyit. Egyikük mindennap átment Ausztriába. Egyszer, laza iszogatás közben megjegyezték, tudják, hogy én megbízható vagyok. Talán ismerték múltamat, vagy legalábbis abból egy töredéket? Késõbb már szervezettebben segítettük a menekülõket. Pénzünk, fõként nyugatnémet márka, tenger sok volt. Ismert és ismeretlen humanitárius, egyházi szervezetek is sokat segítettek. Elõre leegyeztetett személyeket és családokat tuningoltak fel bátorsággal, pénzzel, és szabadítottak át a határon. A médiák jól tudták, hogy világtörténelmi események zajlanak a nyugati végeken. Hemzsegtek az újságírók, Tv-sek és mindenféle betû-csepûrágók. Egyik éjjel mély álmomból hatalmas reflektoros fényárral riasztott fel egy komplett BBC stáb. Erõs akcentussal beszélõ, igen rámenõs riporternõ, arra kért, hogy szervezzek meg egy „valódi" határátlépést a tv kamerák elõtt, pár száz font ellenében, most rögtön. Kétszáz márka elment a strázsákra. (határõreink a fontot nem ismerték, csak a márkát és a shillinget). A filmezés sikerült, a riporter a szabadvilágba menekülõ keletnémeteket filmezve ment át a határon. – vissza sem nézett. Szeptember elsõ hetére totál megteltünk. Nekem az volt a dolgom, hogy a gyorsan távozni akarókat lebeszéljem a dobbantásról. Várjanak még pár napot, vége lesz ennek a két hónapja tartó vasfüggöny horrornak. Szeptember 8-án, pénteken beállított hozzám egy magas rangú BM-es. Hideg, kimért káder. Nagyon lekezelõen, de némi bizalmaskodással elõadta, hogy a politikai vezetés úgy döntött, vasárnap este véglegesen kinyitják a határokat. Mint mondta, szeptember 10-én, vasárnap este nézzem meg a tévében a Hét címû mûsort. Addig lehetõleg tartsam egybe ezt a népes gyülekezetet. Az ezredesnek volt egy érdekes mondata: „Ezeknek már nem is kellene elmenniük, hisz már mindennek vége." Nem is értettem, mit akart ezzel mondani. Nagy okoskodásommal azt mondtam, hogy egy bennfentessel beszél ezredes elvtárs, hisz ügynök a táborparancsnok. Nagyon furcsán nézett rám, erre nem számított. Volt benne valami sajnálkozó megvetés. Pár percig nem szólt semmit, lassan megitta a kávéját, beült a sofõrös Ladába és elment. Kiürül a tábor Vasárnap délutánra felforrósodott a hangulat, csak a stázisok idegeskedtek, nem tudtak feloldódni, rémülten látták, hogy múlik ki percrõl percre a honeckeri befalazott NDK. Este hétkor dugig volt az éttermünk. Minden szem a tv képernyõjén, ekkor Acél Endre helyett megjelent Horn Gyula, aki bejelentette: „kiengedjük" a németeket. Azóta a neve szállóige a német mitológiában. A Politikai Bizottság rafinált politikusai és az MTV minden hájjal megkent KGB-s és belügyes káderei kiváló érzékkel készítették elõ Horn eljövendõ karrierjét. Óriási üdvrivalgás, sírás, ölelkezés, leírhatatlan érzelmi kitörés söpört végig a kempingen. A tábor órák alatt kiürült. Két „mezítlábas" fiatalt még rászedtem, hogy menjenek el az egyik itt hagyott Trabanttal, – marad még bõven. Mondák, hogy nincs papírjuk! Én meg magyaráztam, hogy kit érdekel a papír, tessék beülni ,és irány a szabadság. Hétfõ reggel a kempingem úgy nézett ki, mint a siralom völgye. Sehol egy lélek, csak romok, meg Wartburgok, Trabantok. Árválkodott egy lepusztult VW Golf is, nyugatnémet rendszámmal. Fogalmam sem volt a gazdájáról. Két nap múlva kaptam egy írásos üzenetet. Bontsam le a Golf baloldali ajtó kárpitját, találok ott ötezer márkát, tegyem el. Kösz szépen – eltettem." Polgár Gyula

Forrás: www.postaimre.com

B.KISS-TÓTH LÁSZLÓ

HÍRE