Egy cigány -magyar honfitársunkat egy amerikai katona lőtte le. Lehetséges, hogy rasszista indítékból, de erről nincs információnk. Az amerikaiak nem nyilatkoznak, a magyar jogvédő szervezetek meg - ez esetben, valamilyen ismeretlen okból kifolyólag - süketek, vakok és némák maradtak.

Egy zsidó-magyar honfitársunkat álmában lőtte le egy indián kommandó.

Egy másikat iraki ellenállók lőttek le, akik a hazájukra törő hódítók ellen küzdöttek.

Azt, hogy hány magyar halt meg a Koszovóra támadó szerb hadsereg tagjaként, nem is tudjuk.

S most lezuhant egy magyar orvos a Himalájában.

Különböző helyszínek, különböző indítékok. Csak az a közös bennük, hogy jobb sorsra érdemes magyar fiatalemberek haltak meg a hazától távol, értelmetlenül. Még élhettek volna, még használhattak volna maguknak is, a családjuknak és a hazájuknak is - de már nem lesz rá módjuk. Értelmetlen, visszavonhatatlan, fájdalmas veszteség mindegyik haláleset és nem látjuk a végét ennek a sorozatnak. Mintha egy megmásíthatatlan végzet irtana bennünket.

De ennek nem kellene így lennie.

Néhány évvel ezelőtt panziósként szerencsém volt a vendégeim között üdvözölni egy szép szál fiatalembert, aki akkor készült egy Himalája-expedicióra.

Megkérdeztem tőle, miért megy oda, ahová a hideg, a fáradság, a költségek, meg a veszélyek miatt nem érdemes. Azt válaszolta, hogy ez egy kihívás, ami vonzó. Erre visszakérdeztem, hogy nem az lenne-e a nagyobb kihívás, ha hat gyermeket nevelne fel, mindegyik kezébe diplomát adva és családi házat építve nekik?

Nem emlékszem, hogy mit válaszolt rá. Feltehetően csak mosolygott rajtam, hiszen ő ezt jobban tudta.

Később aztán érkezett a hír, hogy abból az expedícióból is meghalt egy magyar. Remélem, hogy nem ő volt - de mindegyik társáért ugyanolyan kár.

Amikor ezt a mai hírt hallottam erről az újabban szerencsétlenül járt orvos honfitársunkról, eszembejutott ez a korábbi beszélgetésem. Nem lenne jó végre megbeszélnünk ezt a dolgot?

Mi a fenének mennek el meghalni legjobb, legerősebb, értelmesnek látszó fiaink a világ távoli sarkaiba, amikor itthon is garmadában állnak a megoldandó, embert próbáló feladatok?

Amikor a haza végveszélyben van, nem lenne becsületesebb itthon keresni a kihívásokat?

Az 1848-as szabadságharc idején elhangzott a jelszó: Nyergelj, fordulj! Akkor a külhonban szolgáló magyar katonák hazajöttek, hogy segítsék a végveszélybe került nemzetet. Most is ki kellene adni ezt a jelszót.

A mai helyzetért nyilvánvalóan felelős a liberális nevelés, politika és média is, amelyik felváltotta a hagyományos értékrendet oktató nemzeti nevelést. Fontosabb lett értelmetlenül meghalni egy hideg sziklán, mint segíteni Magyarországon.

Amikor ez a derék honfitársunk hiába próbálta magát megállítani a jégcsákányával, hiába kapaszkodott a tíz körmével a hazai anyaföld helyett az idegen és jeges sziklafalba, csak csúszott tovább lefelé a lejtőn az ismeretlen mélységet jelentő félelmetes és halálos szakadék felé - talán mégis az eszébe villant mindez.

De akkor már késő volt.

Rovó