57. Égő szalmakazlak között

Eduard Kunitz tanú, kárpitos és paraszt Wonorzéban, a következőket vallomást tette eskü alatt:

1939 szept. 7-én reggel lengyel tüzérség érkezett és szállt meg itt. A tüzérségi férfiak elmondták, hogy lengyel gyalogság követi őket, akik minden németet meg fognak gyilkolni. Azt tanácsolták, hogy meneküljünk. Megvitattam a dolgot más németekkel. Nem tudtuk könnyen elhatározni parasztgazdaságunk elhagyását, és azt sem tudtuk, merre menjünk. Lassan fölrakodtunk, és kocsival indultunk Stanomin felé. Stanominban a lengyel gyalogság már várt ránk. Megparancsolta hogy a férfiak szálljanak le a kocsiról és álljunk oldalra. meg kellett mutatnunk papírjainkat, és minden ékszert elvettek tőlünk. Sorba kellett állnunk, kezünket fejünk fölé tartva. Aki már nem tudta karját fenntartani, azt vagy rugdosták, vagy szuronyokkal szurkálták. Kb. egy óráig kellett így állnunk.

Ezután arcunkkal egy vendéglő fala felé fordítva, karunk a vendéglő falán kellett állnunk. Így álltunk kb. egy órán keresztül, aztán négyes sorokban al kellett vonulnunk Dabrowa-Biskupia irányában. Naplementekor érkeztünk meg Dabrowa-Biskupiába. Itt sorba kellett állnunk az út szélén felemelt kezekkel, és mint azelőtt, rúgásokkal és szuronyszúrásokkal traktáltak bennünket. Kb. 15 percig álltunk így. Jobbra tőlünk egy lengyel hadnagy beszélt egy gyalogos katonával. Ez a katona aztán megközelített bennünket és megparancsolta a legbalrább álló németnek, hogy forduljon meg, és menjen a mező felé. A férfi lerakhatta kezét. A katona pár lépéssel mögötte követte kibiztosított puskával, és mikor a férfi 20 vagy 30 lépésre bent volt a mezőben, hátulról lelőtte. A férfi összeesett, a katona odament hozzá és fejbelőtte. Aztán visszatért, és a második és harmadik emberrel pontosan ugyanígy végzett.

Aztán én kerültem sorra. Velem egyidőben a mellettem álló férfinak is megparancsolta, hogy szintén induljon, nyilvánvalóan a katona túl lassúnak tartotta az eljárást. Egy másik katona ment társam mögött. Mikor 20 vagy 30 lépésre bent voltunk a földön, hátamat golyó találta el. A golyó mellem baloldalán jött ki. Összeestem, kezeimet magam előtt kiterjesztve, és mint a másikaknál, nekem is a fejembe lőtt. Sapka volt rajtam, és ahogy estem a sapka balra csúszott. Ennek eredményeképpen a katona nyilvánvalóan fejemet balrább becsülte, mint ahol volt.

Mindenesetre a golyó koponyám és a sapka között volt, és csak kicsit súrolta fejemet. Mozdulatlanul feküdtem, de öntudatnál, és hallottam minden következő lövést. Mikor besötétedett - talán fél óra múlva- féltem, hogy most a temetőcsoport fog jönni bennünket eltemetni. Ezért nagyon óvatosan előre kúsztam egy szalmakazalhoz. Mell-lövésem nem akadályozott ebben különösebben. Mikor a szalmakazal mellett feküdtem, hirtelen világosabb lett. Fölfedeztem, hogy minden szalmakazalt meggyújtottak. Félve, hogy az én kazlamba is belelőnek, tovább másztam 35-40 méterrel. Később a vizesárokig másztam, melyben víz volt, hogy igyak egy kicsit. Ott feküdtem egész éjjel, mert nem volt erőm tovább mászni. Napfelkeltekor- kb. 7:30 lehetett- láttam, hogy egy lengyel őrjárat, három férfi nyilvánvalóan a vizesárkot kutatja át.

Megkérdezték, hogy honnan jövök. Megmondtam az igazat, hogy előző nap le akartak lőni. Az őrjárat a két másik német tartózkodási helyéről kérdezett. Amikor azt mondtam, hogy nem mondom meg, le akartak lőni. Levettem ingemet előttük, és mondtam, hogy lőjenek jobb oldalamba, mert baloldalom már van bennem egy golyó. Ezután a katonáknak nem volt szívük lelőni. Egy hadnagyhoz vittek, aki vizet adott, majd tisztiszolgájával adatott nekem négy darab katonakenyeret, és azt tanácsolta, hogy rejtőzzek el a kis erdőben. Az erdő felé mentem, de lefeküdtem a vizesárokba, ahol nem láthattak. Időnként tovább tudtam kúszni, és estére megérkeztem egy gazdasághoz, ahol egy rokonom fölismert. A következő kora reggel német csapatok érkeztek, akik bekötöttek.

Forrás: WR II

58. "Állítsátok mindet falhoz!"
Wiesner tanú, Posadowoi gazdaságvezető eskü alatt a következő vallomást tette:

Wiesner tanú, Posadowoi gazdaságvezető eskü alatt tett tanúvallomása 1939 október 4-én az egyik legfölháborítóbb kegyetlenségről szól, melyet ártatlan német civilek ellen elkövettek (1)

Több mint száz kisebbségi németet vittek az 58. sz. gyalogos hadsereg Pózenben állomásozó biciklis csapatának parancsnoka elé, és jelentették neki, hogy négyet már lelőttek közülük. Ezt mondta a 300-400 katonának, akik a dísztéren álltak: "Akarjátok látni, hogy többet is megölünk ezekből a Hitler-disznókból?" Amikor ezek azt felelték: "Igen, lőj le egy csomót!" először egy német fejét kb. 15-ször verte, míg orrából, szájából és füleiből vér folyt, aztán falhoz állította, és browning-jával lelőtte. Büszkeségtől dagadva ezt kiáltotta katonáinak: "Akarjátok látni, hogy még többet is megölünk ezekből a Hitler-disznókból?" Amikor ezek ezt ordították válaszul: "Állítsátok mindet falhoz!", kiválasztott véletlenszerűen még két németet a csoportból, a mellette levővel kiválasztatott még egyet, és a három szerencsétlent is lelőtte browning-jával. Ezután háromszor éltette Rydz-Smigly marsallt és elénekelte a lengyel himnuszt.

Forrás: WR II (1) További részletekért lásd Wiesner tapasztalatainak jegyzékét a 160 oldalon, stb...

59. Szemüket kiszúrták
Adolf Dusterhoft tanú, Schwersenzi téglaégető Pózen közeléből, eskü alatt vallotta a következőket:

1939 szept. 4-én a holttesteket visszahozták Schwersenzbe, és láthattam fiam Arthur testét, született 1909 szept. 23-án és a munkás, Kelm testét is. Mindkét testet ugyanúgy csonkították meg :

Az arccsontokat betörték, a szemeket kiszúrták, mindkét testen golyó okozta sebek voltak. Fiam gyomrát felszúrták, hogy a belek kiálltak. Hallottam, hogy más németek testét is ugyanígy csonkították meg.

Forrás: WR II

60. Állkapocs eltört, kasztrált
Hermann Matthies tanú, fuvaros of Schwersenz, vallotta eskü alatt a következőket:

A két halott neve Düsterhoft és Kelm, mindkettő Schwersenzből. Szörnyen megcsonkították őket. Düsterhoft állkapcsát eltörték és egy bordáját is. Mindkettőjük arca dagadt volt tele zúzódásokkal. Az egyikük herezacskója erősen meg volt dagadva, melyet nagy ütés okozhatott, valószínűleg puskatussal.

.. Összesen húsz holttestet vittem Schwersenzbe. Mindegyik szörnyen meg volt csonkítva. Szinte mindegyiknek el volt törve az állkapcsa, a koponyacsontjuk behorpasztva, és különböző csontjaik eltörve. A testeken botütések nyomai voltak, egyik hulla hüvelykujja le volt vágva, a szemek és nyelvek ki voltak tépve a fejekből. Az egyik hullát kasztrálták.
Forrás: WR II

61: Mindkét kéz le van vágva. Több holttest teljesen meztelen.
Otto Milbrat tanú, Hohensalzai kereskedő, 20. szám a Piacon, eskü alatt ezt vallotta:

1939 szeptember 9-én szombaton nyolc szabadon fekvő tetemet láttam szalmakazlak között a Hohesalzai bőrfeldolgozó közelében. Az egyik tetem teljesen el volt szenesedve, mert egy közeli szénakazal teljesen le volt égve. A másik tetem részben el volt szenesedve. A harmadik bal lába le volt vágva, a negyedik mindkét karja le volt vágva, az ötödik egyik szeme ki volt szúrva, a hatodik nyelve ki volt vágva, és a gyomra föl volt hasítva. A nyolcadikon, mely a előrehaladott oszlási állapotban volt, csak golyó okozta sebeket láttam, melyeket célzottan lőttek rá.

Megtaláltam Wagner patkolókovács testét egy pöcegödörben, Fuchs erdőművelő faiskolái mellett. Szörnyen meg volt csonkítva, fejét és testét fűrészelték. Magán a testen nagymennyiségű emberi fekália volt, így arra lehet következtetni, hogy az elkövetők teste felett ürítettek.

Sok test meztelen volt, amiből arra következtetek, hogy ezeket a hullákat kirabolták.

Forrás: WR II.

62. Megcsonkított fiú.
Az ujjak a kézen és lábon majdnem minden testnél hiányoztak.

Bruno Siebert tanú, a Pózen melletti Swierczewoból, munkás, eskü alatt a következőket vallotta:

16-éves fiamat Helmutot akkor láttam már csak, amikor a koporsóban feküdt Schwersenzben. Leírhatatlan látvány volt: 16 szúrt seb volt testében, nyilvánvalóan szurony okozta sebek. Majdnem a teljes jobb arca hiányzott, valamint a bal szeme, orra darabokra volt törve. A fej elülső oldalának közepén golyó okozta seb volt. Nem tudtam volna fölismerni fiamat ebben az állapotban, ha egy seb a jobb hüvelykujjon, a sárga sporting, a nadrág és a zokni színe nem tette volna lehetővé kétségtelen azonosítását. Meg szeretném említeni, hogy az ütések helyei tele voltak zúzódásokkal.

Összerogytam a félelemtől.

Fiam teste mellett hét másik tetem volt, akiket Helmuttal együtt temettek el Falkowoban. Ezek mind felnőtt férfiak voltak, kivéve egy másik 16 évest. A hullákat kivétel nélkül szörnyen megcsonkították; az ujjak és sarkak majdnem mindnél hiányoztak, majdnem mindnek föl volt hasítva a gyomra, hogy a belek kilógtak. Emlékszem, hogy egynek a szemeit teljesen kikaparták. Minden halott feje formátlan volt és természetellenesen nagy az ütlegelés miatt.

Forrás: WR II

63. Kilenc német nőt gyilkoltak meg Neutecklenburgban
Karl Schmidt tanú, patkolókovács, Neutecklenburgban, kerület Wreschenben, eskü alatt a következőket vallotta:

Kedden, 1939 szept. 5-én, a nyugati frontról visszavonuló lengyel csapatok elérték falunkat, Neutecklenburgot. A csapatok utolsó része gyalogság volt, de nem tudom csapatszámukat, engem és 14 másik kisebbségi németet kihurcoltak házunkból és elvezettek. A katonák gyakorló öltözetben voltak, gyakorló sapkát viseltek és puskáikat hátukon hordták. kilenc nőt és hat férfit ejtettek foglyul. Köztük volt feleségem, Bertha Schmidt, született Grawunder, anyósom Wilhelmine Grawunder, született Becke, sógorom, Paul Grawunder, és sógornőm Else Grawunder.

Ha nem mentünk elég gyorsan, puskatussal fenyegettek. A lengyel katonák ránkkiáltottak: "meg fogjátok unni Hitlereteket!" Kb. két kilométerre a falutól fölsorakoztattak egy vízzel teli vizesárok előtt. Miután elszedték óráinkat és pénzünket, 16-24 méter távolságról lelőttek bennünket. Jobb oldalamat golyó súrolta, nem vesztettem el öntudatomat, de lerogytam és a vizesárokba estem. Akik nem estek rögtön a vízbe, azokat beledobták. Legtöbbjük szörnyen sikoltozott. aztán újra rájuk lőttek. Sógoromat rám dobták, de sikerült fejemet a víz fölött tartani.

A lengyelek aztán visszavonultak. Kb. fél óra múlva ki mertem kúszni a vizesárokból. Minden csöndes volt, és sehol nem látszott az élet jele, csak két lelőtt kutya vonyított.

Forrás: WR II

64. Tömeggyilkoság Ostwehrban,

Lengyel tiszt megparancsolja: "Lőjétek le mindet!"
a nemzetközi jog megszegésével foglalkozó bíróság vallatási jegyzőkönyvéből, Ostwehrban, 1939 október 15-én,
a katonai erők parancsnoksága.
Jelenlévők:
bíró, ügyvéd, Hurtig.
Katonai igazságügyi felügyelő, Pitsch.

A beidézett Willi Veltzke, iskolamaster Ostwehrben, megjelent és miután elmagyarázták neki az eskü szentségét és fontosságát, ezt vallotta a kihallgatáson:

Miután egy magtár mögé érkeztünk, észrevettem, hogy egy lengyel hadnagy kísér bennünket. Megparancsolta, hogy ássuk kis sírunkat, amit nem tudtunk mindannyian megtenni, mert nem voltak ásóink. Aztán arra kényszerítették, hogy fölsorakozzunk, és a hadnagy mindegyikünket megkérdezte, lámpájával arcába világítva, hogy német-e. Aztán elment a sor előtt, és megszámolt bennünket. 21-en voltunk. Ezután kiadta a katonáknak a parancsot: "Lőjétek le mindet!" Sorban álltunk a fal előtt. A katonák oldalról és a fal előttről lőttek bennünket. Elszédültem egy pillanatra, kicsit előrebillentem és fivéremre támaszkodtam. Az első lövések combomon találtak el, és összeestem. Hallottam a mellettem arcra esett fivérem haláltusáját. Néhányan kegyelemdöfésért kiáltoztak, mások csak hangosan nyögtek. Mikor mindannyian ott feküdtünk, a lengyel tiszt mindannyiunkhoz odajött, lámpájával arcunkba világított. Sokan még egy lövést kaptak, belém is belémlőttek egy másik golyót is, mely csak cipőm sarkát tépte darabokra, lábamat nem sebesítette meg. Fokozatosan minden elcsöndesedett és a sötét mindent homályba burkolt. Már szállították az első hullákat valahova, amikor egy tiszt fölkiáltott: "Nézz oda, azokra!" Félve, hogy mégis meggyilkolnak, a fal mellett kúsztam, és az épület sarkánál láttam, hogy az utca tele van katonákkal.

[110 o.]

Ezután elsőnek a nyárfához kúsztam, fölhúzószkodtam rajta, és átmásztam a kerítésen. a kerítésen megakadtam, de sikerült kiszabadulnom, és egy halom csőre estem egy olyan helyen, melyet a lengyelek budinak használtak. tele lettem emberi ürülékkel, de találtam egy inget, melyet egy katona nyilvánvalóan szárítani akasztott föl, és bekötöttem vele combomat. Mivel mindenütt, közvetlen közelemben is katonák voltak, tovább kúsztam az épületek mellett, keresztül az udvaron, és egy csalánosban elrejtőztem. Innen egy vizesárokba kúsztam, ahol inni tudtam. Mikor a levegő tiszta lett, visszabicegtem a földeken Ostwehr irányába és kb. fél órával éjfél előtt hazaérkeztem. Közben a lengyel csapatok visszavonultak. Életemért rettegve egy kis szobában éjszakáztam. Szept. 9-én 9 óra körül német katonák jelentek meg falunkban. A német katonai doktor bekötözte sebeimet és adott egy injekciót, és szept. 11-én a Hohensalzai kórházba vittek, ahol kilenc napja fekszem. Még ágyhoz vagyok kötve, mert a seb még gennyezik.

1939 szept. 8-án a következőket férfiakat lőtték le a Michalowoi farmon: Jordan urat és két fiát, Wagner parasztot, a paraszt fiát Hanset, két paraszt fivért, Schottot fiát, és unokaöccsét, Sperlinget; Getschmann parasztot és fiát; Friedrich parasztot; Jakob parasztot és fiát; Gerlieb tejesembert; Veltzke pékmestert; Veltzke parasztot és fiát Waltert; Ruther parasztot .

Magában a faluban a következőket lőtték le 1939 szept. 7-én: Erich és Wilhelm Marquardt parasztfiúkat; Schott parasztot és Bohlemann parasztot.

Csak Bruno Hanse és én tudtunk elmenekülni a mészárlásból a Michalowo gazdaságban. Apám 74 éves volt, Schott fia csak 13 éves.

hangosan fölolvasta, elfogadta és aláírta.
(aláírta) Willi Veltzke

Forrás: WR I

65. 14 kisebbségi németet lőttek le Nieschawa közelében.
Olga Koscinske tanú, született Utke, munkásfeleség, Posdoléból eskü alatt vallotta:

1939 szept. 7-én csütörtökön épp kimentem a házból, és át akartam menni a Ciechocinekból Nieschawaba vezető útra, hogy segítsek Tessmann parasztnál, ahol férjem dolgozott. 9 éves lányommal voltam. Észrevettem, hogy lengyel katonák közelednek biciklin. Ahogy közelebb jöttem, láttam a civileket, akik vezették őket. Egyik katonának a 63-as szám volt a váll-lapján.

Daniel Leischner, egy ismerős azt mondta, mikor mellém jött: "csókolom apát és anyát"., mire a lengyel katona rámkiáltott: "ismered ezeket a banditákat? Te is egy ilyen hitlerista vagy, gondolom!" nem feleltem.

Hallottam, hogy a katonák azt vitatják, van-e elég golyójuk. Errefel gyorsan hazamentem, mert azt sejtettem, hogy civileket is lelőnek. Oldalra nézve láttam, hogy 14 férfit sorakoztatnak föl a Visztula gátjával szemben és a katonák lőni készülnek rájuk. Először Keller parasztot lőtték le. Majd kiáltást hallottam: "dicsőség a mindenható Úristennek, minden dicsőség és tisztelet őt illeti!" Röviddel aztán hallottam a második lövést, és láttam, hogy Karl Fleming négykézlábra ereszkedett. Egy katona odament hozzá, és pisztollyal belelőtt. Mikor fölhúzta magát, puskatussal ütötték, míg meghalt. A katonák nem temették el a halottakat, és ellovagoltak Nieschawa irányába. 40 lépésre álltam a gyilkosság színhelyétől. A 14 civil között volt Keller, Fleming, Leischner, Kessler, Dreyer és Rienast. Nem ismerem a többieket.

Forrás: WR II

66. Német legényt szuronnyal átszúrtak, és átvitték az Alexandrowoi piactérre.
Alexandra Berthold tanú, született Teschner, a Nieschawai miniszter felesége, eskü alatt a következőket vallotta:

Kedden, 1939 szept. 5, láttam ablakunkból hogy hármas és négyes oszlopokban foglyokat hajtanak. Tiszta, jólnevelt németek voltak városi és falusi emberek, jólöltözöttek, arcukon tompa kétségbeesés, párok egymás kezét fogva, az öregeket fiatalabbak támogatták. Néhányan menni sem tudtak, ezeket a többiek vitték. A foglyoknak kb. tizedrésze nőkből állt. Leülhettek a homokba házunk előtt. A legtöbb rögtön lefeküdt. Őreik, kb. 15-20 szuronyos rendőrnek kaptak élelmet, a német foglyok nem.

Egyházközségünk tagjai elmondták, hogy egy a konfirmáció előtt álló fiút az Alexandrowoi Peplauból szuronnyal átszúrtak, és átvitték az Alexandrowoi piactérre. Nem halt meg és annyira kiabált, hogy a lengyel lakosság is nekiesett és bántalmazta.

Karl és Lydia Schulzt, fivért és nővért, Zbrachlinból egyházközségünkből elsőként szúrtak át szuronyokkal lengyel katonák, akiknek lengyel civilek segítettek, majd házukba hajtották őket, amit aztán felgyújtottak. Mindketten tűzhalált haltak. 1939 szept. 12-én elkísértem férjemet Slonskba, hogy megszemléljünk a német kisebbség 22 tagját, akiket meggyilkoltak. A testeket szörnyen megcsonkították. Egyházközségünk tagjának, Wiesnernek a lábait eltörték, a lemészárolt Keller arcát szuronnyal fölhasították, Daniel Leischner, egy fiatal ember orrát és füleit levágták. Arca teljesen szét volt vagdalva, és apját Heinrich Leischnert is meggyilkolták. A Slonski egyházközség tagjai elmondták, hogy Daase, az iskolamester, lányát arra kényszerítették a lengyel katonák hogy levetkőzzék és a katonák megerőszakolták. Slonskban, 48 embert, nagyobb részben férfiakat meggyilkoltak. A hullák bűze áthatotta a környéket Slonsk körül. egyházközségünk tagjai azt is elmondták, hogy Frau Agathe Leischner fejét levágták testéről. Ezt is lengyel katonák tették.

Forrás: WR II

67. A fejet teljesen szétverték--a jobb szemet kiszúrták
Poschadel meggyilkolása

David Poschadel tanú, Slonski munkás, a következő vallomást tette eskü alatt:

Csütörtökön 1939 szeptember 7-én Ciechocinekbe mentem fiam a tehenet vitte ki a legelőre. Amikor visszaérkeztem a városból, fiamat éppen egy katona vezette el. Nem mertem fiamhoz szólni, és ő sem mert semmit mondani, csak rámnézett és sírt. 1939 szeptember 10-én, vasárnap, találtam meg a vizesárokba eltemetve szomszédom Glasmann földjén. Fejét teljesen szétverték, sok szuronyseb volt testén. Más sebek között a jobb szeme ki volt szúrva. Egy lövést kapott a mellébe.

Forrás: WR II

68. A hullákat a trágyalé árkába dobták.
Bruno Hanse tanú, Ostwehri paraszt a következőket vallotta eskü alatt:

1939 szeptember 8-án estefelé másik németekkel együtt lengyel katonák a Michalowo farmra vittek. Miután két sorba felállítottak arccal a fal felé a farmon a csűr mögött, egy kis sovány feketehajú hadnagy, 168 cm magas megparancsolta kísérőinknek, hogy lecsatolják ásóikat. Az első sor elé fektették őket. Aztán a hadnagy megparancsolta az első sornak, hogy ássanak árkot. Nem ástunk, noha háromszor parancsolták meg.

Aztán föl kellett állnunk egy sorban arccal a falnak. Tőlem jobbra a legidősebb Jordan állt, Alfred nevű, tőlem balra fivérem, fivéremtől balra Adolf Jordan. A sötétben nem láttam már a többieket. Hallottam, hogy a hadnagy parancsba adja, hogy lőjenek le bennünket, és látni akartam, hogy honnan fognak lőni. Mikor sorba álltunk, láttam, hogy a katona Alfred Jordantól jobbra, kb. 80 cm távolságra vállára tette puskáját, és egyszerre több ember fejébe akart lőni. Mivel régi katona vagyok, világos volt, hogy mit akar, és fejemet kicsit előbbre hajtottam. Ekkor eldördült a lövés, és fivérem és Alfred Jordan hangtalanul összerogytak. A földre vetettem magam hasonló módon. Hallottam, hogy a katona legalább még négyszer lő hasonló módon.

Hallottam azok nyögését és halálsikolyát, akiket eltaláltak, míg mások kegyelemdöfésért könyörögtek, és láttam, ahogy a lengyel hadnagy zseblámpával nézi az áldozatokat, és a mögötte levő katonák belelőnek a nyögő, hörgő férfiakba végső lövésként. Agyamon átfutott, hogy vagy agyonlőnek vagy élve eltemetnek. Gyors elhatározással fölugrottam, a katonák mögé rohantam, a gazdasági épületek mögé. Ismertem a hely alaprajzát. kb. 16 méter rohanás után kb. három golyót eresztettek utánam. A sötét miatt azonban nem találtak el. Továbbmentem és a következő este 7 óra felé hazaérkeztem. Mikor hazaérkeztem, anyám elmondta, hogy német csapatok már átmentek a falun.

Hétfőn, 1939 szeptember 11-én 12:30 fele visszamentem a Michalowo farmra, és ott a meggyilkolt férfiak teste a trágyalé árkában feküdt pár ásónyi földdel letakarva. Fivéremet a nyaki ütőerén találták el. Alfred Jordant, aki tőlem jobbra állt, halántékon lőtték. Néhány áldozat fejét puskatussal csúnyán szétverték.

Forrás: WR I

69. Előrehaladottan terhes nőt agyonlőttek és testét a disznóólba dobták.

Helene Sonnenberg és Martha Bunkowski meggyilkolása Hudakban.

Kivonat a birodalmi bűnügyi rendőrség különleges Brombergi bizottságának aktáiból
Aktaszám: Tgb. V (RKPA) 1486/12. 39.

1939 szeptember 7-én Rudak faluban, pár kilométerre délkeletre Thorntól. Frau Helene Sonnenberget és Frau Martha Bunkowskit, sok mással együtt meggyilkoltak.

Ez a két gyilkosság az aljasság és gonoszság csúcsai, mivel a 26-éves Helene Sonnenberg, Albert Sonnenberg, a Rudaki protestáns egyházközség sekrestyésének felesége esetén egy előrehaladottan terhes nőt öltek meg, aki egy három éves kisfiú anyja volt. Ezek az akciók bizonyítják a protestáns papság rendkívüli üldözését, a sekrestyésekét és családjaik tagjaiét. Rudakban 1939 szept. 1-én ennek az üldözésnek során, Albert Sonnenberg sekrestyést kirángatták otthonából, mikor felesége és kisfia nem voltak otthon, és sok társával elhurcolták. Frau Sonnenberg még hazatérése előtt hallott erről és úgy határozott, hogy saját és gyereke életét kímélendő nem megy haza. Eleget hallott az elmúlt hetekben arról, hogy a lengyelektől semmi jó sem várható, mint az egyház szolgálatában álló ember feleségének.

Ez a terhes nő kisfiával Rudak környékén járt, aggódott férje miatt és saját sorsa miatt szeptember 1 és 6 között. Miután sok embertől hiába kért szállást, éjjelenként csűrökben és a téglagyárban aludt. 1939 szept. 6-án találkozott Martha Bunkowskival, egy hajadonnal, aki szintén a lengyel csőcselék elől menekült. A két menekült nő Heinrich Sonnenberg kisfiúval együtt elrejtőztek egy olyan helyen, melyet a lengyel csapatok már elhagytak, és ahol már más menekültek is szállást találtak. Másnap, 1939 szept. 7-én a terhes nő megkérte Fräulein Bunkowskit, hogy hozzon három éves fiának ruhákat házukból. Fräulein Bunkowski készségesen engedelmeskedett, de röviddel azután lengyel katonák vezették vissza, akik elvitték őt is és Frau Sonnenberget is gyerekével. Tanúk elmondták, hogy rövid idő múlva egy katona visszahozta a gyereket, és azt mondta lengyelül: "Azok ketten már soha nem fognak visszajönni!".

1939 szept. 8-án német emberek megtalálták a terhes nőt és társát a sekrestyés házának disznóóljában, mely kb. 24 méterre volt a templomtól. Arccal egy vértócsában feküdt. Fräulein Bunkowski teste a test felső részén feküdt két fahordó között. A disznóólat kívülről bezárták.

A bűnügyi rendőrség nyomozása arra a következtetésre jutott, hogy a két nő öt golyót kapott az épületeken kívül, és mikor már halottak voltak, behúzták holttestüket a disznóólba, ott ledobták és bezárták az ólat.

A Sonnenberg eset nem jellemezhető jobban, mint ha idézzük Dr. Panning (1), törvényszéki orvosi szakértő jelentésének összefoglalóját, melyben ez áll:

"A főtus maradványai nem voltak az anya testében, de a felső combjai között, emiatt az eset úgynevezett "koporsó-szülés", a meg nem született gyerek kidobódott a méhből az anyatest oszlása folytán; a terhesség annyira előrehaladott volt, hogy menekülésre semmi esély sem volt."

70. Párosan megbilincselve vitték őket a kivégzésre.
A 73 éves tanú, Albert Bissing, szobrász és templomőr, Lissa, Grüne Gasse 1-ből eskü alatt a következőképpen vallott:

Tűzoltók és katonák vezettek, párosan össze voltunk bilincselve: Én és Juretzky, Weigt és Gaumer, a pék és Linke, Schulz és Konke, a tanonc Schwarz és Jeschke, a tanár. Lövöldözéssel vádoltak bennünket, két lengyel tanú vallott ellenünk Lissából, az egyik egy rosszhírű ember, Ulrych, és a házfelügyelő Glumniak.

(1) OKW hadsereg, orvosi ellenőrzési csoport, aktaszám Br. 112.

[115.o.]
1939 szept. 2-án reggel 2 órakor a tűzoltók újra összebilincseltek és nem volt szabad többet leülnünk. 3 órakor felszólítottak, hogy szálljunk be egy járműbe, mely a ház előtt állt. Mivel nem tudtunk felszállni összekötöttségünk miatt, feldobtak rá. Munkásszállító kocsi volt, melynek keskeny rakfelülete volt. 73 éves létemre fájdalmas volt számomra a zötyögés és a szoros bilincsek-fenekem hamarosan csontig fájt - kértem, hogy lazítsák meg a bilincset. Kicsit meglazították nekem. Egy nő, akitől inni kértünk, valamennyit szájunkhoz tartott. Sapkámat kérésemre arcomba húzták. Így mentünk Kriewenbe. Addig nem bántottak. Csak Juretzkyt eskette meg a városban egy lengyel kereskedőtársa. Kriewen után mindig kerékpárosok mentek előttünk, akik az embereket mozgósították a falvakban. a falusiak furkósbotokkal és korbácsokkal ütlegeltek bennünket. Biztos vagyok benne, hogy kaszát is láttam. Kértük, hogy állítsák meg a kocsit, hogy kissé megpihenjünk, ezt nem teljesítették. Végül mégis megálltak röviden, és mi le tudtunk ülni a jármű oldalán.

1939 szeptember 2-án érkeztünk Schrimmbe, kb. reggel 9-kor. Az emberek hangos kiáltásokkal fogadtak bennünket. Fogolytársam, Hausler, lakatosmester akkora ütést kapott szemére egy szíjon levő fémtárggyal, hogy a szeme kiesett. Mikor nedves ruhát kért, hogy sebére tegye, azt mondták neki, ez fölösleges, mivel úgyis lelőnek bennünket. A katolikus templom melletti iskolában szállásoltak el. Egy közeli udvarban le kellett szállnunk a járműről, máig sem tudom, ez hogy sikerült. Itt még két német paraszt csatlakozott kilencünkhöz, Hermann Lange és Wilhelm John Sentschinből (Fürstenwalde, Punitz mellett), mindkettő 50 év körüli. Egyiküket Krobenben a földre dobták és hátán bakancssarokkal tapostak, úgyhogy nem tudott egyenesen állni. A másiknak Schrimmben kettő kivételével az összes fogát kiverték.

Olyan kicsi volt a hely, ahova raktak, hogy csak a csoport fele tudott leülni. Hausler egy szekrényre hajolt, hogy aludjon. Semmit nem adtak enni, csak egy kanna vizet. 12 óra körül elvittek bennünket a rendőrségre a piactéren levő városházában. A helységben vasrudakkal lekerítettek egy kis helyet számunkra, ahol csak állni lehetett, és állnunk kellett. A szolgálattevők folyamatosan bosszantottak bennünket. Például azt mondták, hogy glicerint és bombagyártásra alkalmas edényeket találtak nálunk, valamint feszítővasat és baltát lengyelek meggyilkolására. Volt egy kis feszítővas és egy balta, ahogy elő volt írva légoltalmi pincémben. Továbbá azt mondta, ne higgyük, hogy akár egy négyzetcentiméternyi lengyel föld visszatér Németországhoz. Lissában annyi halott német volt, mint a nyű.

Miután kilenc emberből nyolcat halálra ítéltek állítólagos fegyverbirtoklásért, Bissinget, előrehaladott korára való tekintettel kegyelemből csak 10 évnyi börtönre ítélték.

Albert Bissing további jelentése:

A másik nyolc megkért, hogy vigasztaljam meg családjukat és búcsúzzam el nevükben tőlük. Azt javasoltam, hogy mondjunk el egy imát Isten dicsőségére, és ezt hangosan elmondtuk. A házfőnök megjelent, mi mondtuk neki, hogy igazságtalanság történt velünk. Azt felelte: "El fogjuk mondani az Úr dicséretét", mire azt mondtam: "Már elmondtuk egyszer, de nem árt, ha még egyszer elmondjuk". Hangosan imádkoztunk; egy idő után a házfőnök elment, és mi befejeztük az imát. Juretzkyt elvitték az iskola templomába, ahol úrvacsorát vett. Az oltárnál ezt mondta: "Ártatlanul ölnek meg német hazámért."

A nyolc férfit elvitték. a katonák, 11:30-kor vitték őket. Kérték, hogy útközben védjék meg őket a csőcselék bántalmazásától. Kérték, hogy jó lövészek lőjék le őket. Gaumer ezt mondta: "Mit fog szólni idős édesapám, mikor újra találkozunk?" Weigt ezt mondta: "Nem hagyom, hogy bekössék a szememet, még azt hiszik a lengyelek, hogy félek a haláltól. Kettes csoportokban összebilincselve vitték el őket a következő sorrendben: Juretzky, Jeschke, Gaumer, Weigt, Hausler, Schulz, Lange, John. Konke és én az ajtóig velük akartunk menni, de nem engedték meg- visszaküldtek és bezártak. Őr állt a cella előtt. Kértem egy darab papírt, hogy írhassak rá- nem kaptam. Leültem az asztalhoz és imádkoztam. Fél órával később két dördülést hallottam röviddel egymás után. A tizedes azelőtt azt mondta, hogy az egész egy másodpercig tart majd. Mind a nyolc lelőtt bajtársam csodálatraméltó hidegvért mutatott, és csendesen mentek a kivégzőhelyre is.

Forrás: WR II

71. "Kapupénz" a hullák megnézésére.
Bélyeggyűjtemény mint a kémkedés bizonyítéka.

Alfred és Kurt Barnicke fivérek meggyilkolása Pózenban.

Kivonat a birodalmi bűnügyi rendőrség osztály - különleges bizottság Pózenben- aktáiból - aktaszám Tgb. V (RKPA) 1486/5. 39

1939 szeptember 4-én, házuk közvetlen szomszédságában Pózen sűrűn lakott munkáskerületében, "Wallischei"-ben lengyel katonák agyonlőtték a 27 éves tisztviselő, Alfred Barnicket és 24 éves fivérét, a géplakatos, Kurt Barnicket.

A két áldozat 51 éves anyjukkal együtt Wallischei 1-ben lakott egy bérlakásban. A kerület lengyel lakossága elismerte, hogy megbízható, keményen dolgozó emberek. Kurt Barnicke bokszolóként volt közismert, a szomszédjában lakó fiatal lengyelek "Leo"-nak hívták.

Már a gyilkosság előtti napon a polgári légvédelemnél (LOPP) szolgáló pár kamasz megpróbálta Alfred Barnicket elrabolni lakásából. Azzal vádolták, hogy fényjeleket küldött. Mikor kénytelenek voltak észrevenni, hogy vádjuk üres kitaláció volt, anyja jelenlétében véresre verték. Aztán Frau Barnicke kellett, hogy egy lavór vizet adjon nekik, hogy lemossák magukról áldozatuk vérét.

A következő napon (1939 9. 4.), a milícia hiábavaló kutatást tartott fegyverek után az áldozatok lakásában. Csak egy könyvet találtak: "Das Deutschtum in Polen" (A németség Lengyelországban). A könyvet elégettették. Röviddel rá lengyel katonák nyomultak be a lakásba.

Frau Barnicke a következő vallomást tett a történtekről:
"1939 szept. 4-én 11 óra körül három lengyel katona jött be a lakásba és vadállati módon kutatni kezdtek. A szekrényeket föltépték, a fiókokból mindent kiszórtak (ruhákat, alsóruhát, stb...) a folyosóra és még a fiókok alját is kilyuggatták.

Mikor a szobába jöttek Alfréd fiamhoz, és fölfedezték a bélyeggyűjteményt, ezt mondták lengyelül: "Megfogtuk a kémet!" A puskatussal ütötték hátát és vállát. Amikor megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy egy bélyeggyűjteménynek semmi köze nincs kémkedéshez, arcába ütöttek és leköpték. Ujjuk nyoma ott volt fiam arcán. Kértem a katonákat lengyelül, hogy ne verjék fiamat olyan kegyetlenül. Erre az egyik katona szuronyát mellemnek szegezte, egy másik pedig a puskatussal lábamat ütötte. Rádiónkat szuronyos puskáikkal szétverték. Mikor megtalálták fiam spórolt pénzét, 1000 Zloty körül, akkor ezt mondták: " az átkozott németek, ezt kapták a kémkedésért!" és láttam, hogy egy katona zsebreteszi a pénzt.

A bélyeggyűjtemény és egy régi vassisak, világháborús emlék, megpecsételték sorsukat. Ezek a tárgyak, egy motorbiciklilámpa és egy sebességmérő, melyet a katonák még csak azonosítani sem tudtak, elég bizonyíték volt a lengyel hadsereg tagjai számára, és mindkettőt kémként letartóztatták.

Az udvarban, mely a Venetianer Gasse 4 minden bérlője számára elérhető volt, megmutatták őket az időközben újra elfogott elítélttel. Férfiak, nők és gyerekek - 17 család gyűlt össze a hátsó udvaron ebben a munkásházban, az összegyűlt csőcselék ütötte és szidalmazta a két védtelen férfit. Két órán keresztül kínozták őket. Végül a tisztek elhatározták, hogy le fogják lőni a foglyokat, és kihozták őket a tömegből. Az elítélt, akinek élelmet és ruhákat adtak, most szabadon elmehetett.

Noha pár civil jobb ítélőkészséggel utalt rá, hogy nem lenne szabad, hogy nők és gyerekek tanúi legyenek ennek a kivégzésnek, a tiszt parancsba adta, hogy állítsák falhoz a két németet a hátsó udvarban.

Röviddel aztán négy lengyel N.C.O. mindkettőt lelőtte a tömeg szemei előtt, és a házban lakó nők és gyerekek szemei előtt. A két test az udvaron feküdt, a katonák ellopták értékeiket.

Noha az ilyenféle kivégzések nem szokásosak, a következő jelenetek olyan lelki brutalitást mutatnak, mely egy kultúrált személy számára megmagyarázhatatlan. Az utcán összegyűlt tömeg, mely látta a tömeget az udvaron, de nem lehetett tanúja a kivégzésnek, be akart menni az udvarra, hogy megnézze legalább a két német hulláját. A "rendezők" mindenféle gátlás nélkül pénzt szedtek a szenzációéhes tömegtől, és a pénzből később italt és cigarettát vettek.

Erről a lengyel szemtanú, Peter Borowski vallomása:

A lövöldözés után az utca tele volt és az emberek látni akarták, mi folyik. A katonák pénzt gyűjtöttek egy katonasapkában az emberektől, akik a testeket akarták látni. A pénzt gyűjtő katona az utcai kapuban állt. Nekem adta a pénzgyűjtő sapkát, hogy tartsam, amíg visszanyomja a tülekedő embereket. Én odaadtam a sapkát Mme. Nowacka-nak, és azt mondtam az embereknek, ez nem cirkusz, és ne tülekedjenek. Erre elátkoztak és szidalmaztak, és el kellett onnan mennem.

Egy másik tanú, Mme. Stanislawa Wolff ezt mondja:

Láttam ahogy Mme. Nowacka és Mme. Gorzanek a bemenetért pénzt szednek. Láttam azt is, hogy legelőször Peter Borowski gyűjt pénzt. A kapuban állt és egy sapka volt a kezében. Mindenkitől pénzt szedett, aki az udvarra akart menni. Azt is hallotta, a két nőtől, hogy Borowski kolbászt, italt és cigarettát vett a pénzből a katonáknak. Láttam, mikor a két nő elment ezeket vásárolni. Azt mondták nekem, hogy most bevásároltak pár dolgot.

A tanúk vallomásából világos volt, hogy a Barnicke fivéreket kb. délután fél kettőkor lőtték le. Röviddel 5 óra után a katonaság parancsára a testeket elvitték és egy fedetlen teherautón szállították át a városon. A rokonoknak nem mondták meg, hogy hol vannak eltemetve.

Stefan Piaskowski, a lengyel milícia tagja ebből pénzt akart csinálni magának, és megzsarolta a meggyilkolt férfiak anyját, aki tudni szerette volna, hogy fiai hol vannak eltemetve, és pénzért fölajánlotta, hogy elmondja, hol vannak eltemetve. Frau Barnicke adott is neki 31 zlotyt, de soha nem tudta meg tőle a sír helyét. csak hetekkel később azonosították a Barnicke fivéreket tetemét egy tömegsírban.

Az objektív tények és a boncolások eredményei alátámasztják a tanúk vallomásait, melyek egymással megegyeznek. A Venetianer Gasse 4. sz. ház hátsó udvarán három golyó által okozott lyuk világosan látható a hátsó falban.

A végzetes golyó okozta sebek mellett Kurt Barnicke mindkét szemében sebeket találtak, melyek nagy valószínűséggel szúrások nyomai. Alfred Barnicke testén két golyó okozta sebet találtak, és orrának nyeregcsontja is el volt törve.

Hogy a két Barnicke fivért lengyel katonaság lőtte le, azt lengyel eredeti dokumentumok is igazolják. A milícia 5-ös parancsnoksága volt főnökének otthonában megtalálták a hivatali naplót, és elkobozták. Abban van egy bejegyzés, hogy 1939 szeptember 4-én egy bizonyos Alfred Barnicket és egy másik ismeretlen személyt a lengyel katonai őrjárat a Venetianer Gasse (Venecjanska) 4. sz. alatti ház udvarában lelőtt. Egy későbbi hozzáadás megállapítja, hogy az ismeretlen személy valójában Kurt Barnicke.

72. németek hulláit pénzért mutogatják.
Maria Häuser tanú, született Kaletta, egy sofőr felesége, Pózen, Walischei-ből eskü alatt a következőképpen vallott:

Két német foglyot vezettek a Venetianer utca 4/5, udvarára éppen akkor, amikor az utcán voltam, és falhoz állították őket. Mikor láttam, hogy le fogják lőni őket, elmentem, hogy ne legyek szemtanú. Épp mikor elmentem, láttam, hogy a lengyel tiszt jön a Warthe-ról az udvarba, és röviddel azután három lövés volt hallható.

Később láttam, ahogy embereket engednek be az udvarra, akik 20 groszy fizetése után megnézhették a két német hulláját. A pénzt a lengyel katonaság fogadta el.

Forrás: WR II

73. Öt hulla egy halomban
Anna Trittel tanú, született Wolter, a Hohensalzai kerületből, Rojewoból, eskü alatt a következőképpen vallott:

Hátul maradtam és aztán elrohantam, mert Brombergi ismerősök azt mondták, el kell mennem. Egy időre rá gondozott gyerekemmel elmentem, majd újra visszamentem Rojewoba, amely most tele volt német katonákkal, és szerdán elmentem arra a helyre ahol férjemet és gyerekeimet agyonlőtték. Az öt test egy lengyel lövészárokban volt egymásra hajigálva. Egy tehén teteme feküdt fiam testén. Férjemnek golyó okozta seb volt a mellében, lányomnak is. Fiamnak két sebe volt, egyik a jobb csuklóján, a másik a jobb alsó állkapcsán. Nem találtam több sebet.

Forrás: WR II

74. Lengyel reáliskolás fiúk terroristaként.

Német emberek Plessben rejtekhelyen megbújt lázadók áldozatai.

Nyomozási osztály a nemzetközi jog megszegése ügyében, Plessben, 1939 szept. 12.

Katonai főparancsnokság

Jelenlévők:
Scholz, kormány tanácsadó,
bírósági tisztviselőként katonai igazságszolgáltatás megbízottja

Franz, kormány főfelügyelő, mint jegyzőtiszt.

A igazgató Nieratzik megjelent és ezt vallotta:

Nevem Hans Nieratzik, született Miedznaban Pless mellett 1898 dec. 10-én, jelenleg Plessben a Schadlitzi birtok igazgatója.

Pénteken 1939 szept. 1-én az első lengyel katonák visszavonultak Plessből Gora. irányában Egész éjjel hallottuk a lengyel tüzérséget és lovasságot Pless mellett haladni az úton. Így tudtuk, hogy megverték a lengyeleket, és vártuk, hogy hamarosan német csapatok vonulnak be.

Szombaton, szeptember 2-ám 12 órakor az első német páncélautók haladtak el az út jobb oldalán, 450 méterre délre Plesktől. Délután 2 óra felé az első páncélos földerítő kocsik elérték Pless déli határát. Utánuk felfegyverzett gyalogság jött. Boldogok és hálásak voltunk, hogy mindennek jó vége lett. Biztonságban éreztük magunkat, ezért fölhívtuk a nőket és gyerekeket a pincékből. Körülbelül 300 autó haladt el előttünk. Minden egyest hatalmas ujjongással köszöntöttünk. Mindenki nevetett és sírt, a nők gyorsan virágokat hoztak, vajaskenyeret készítettek, tejet és gyümölcsöt, és megpróbálták minden katona kezét megszorítani. Mi férfiak előszedtük utolsó cigarettáinkat, és a katonáknak adtuk. A fiúk fölmásztak az autókra és mentek velük egy darabon. Mindenki magán kívül volt örömében. Az utolsó kocsi megállt házunk előtt, és kb. öt percig beszélgettünk a katonákkal.

Hirtelen lövéseket adtak le ránk a víztoronyból. Nyilvánvalóan ez volt a megbeszélt jel. Erős tüzet nyitottak a víztoronyból, a bíróság épületéből, a régi rendőrségi épületből és a bentlakásos iskola kertjéből gépfegyverekkel, mini-gépfegyverekkel és puskákkal. A terroristák lőttek a német katonákra és a menekülő nőkre és gyerekekre. Rémült zűrzavar keletkezett. Gyerekek kiabáltak anyjukért, feleségek férjükért. Középről jól hallatszott a sebesültek kiabálása és nyögése, az emberek mentőért kiabáltak. A német katonák viszonozták a tüzet agy jó darabig, de aztán tovább kellett menniük, hogy ne szakadjanak el az elől vonulóktól.

Néhány halott még vasárnap délután is az utcán hevert. Csak azokat tudtuk elszállítani, akik fedezék környékén feküdtek, mert mindenkire lőttek, aki az utcán mutatkozott. Még a mentőkre is lőttek, egyiküket megölték. Az események során 20 civilt lőttek le és kettőt sebesítettek meg. A géplakatos-mester Niemitz családját különösen találta a terror. A feleséget felismerhetetlenségig megcsonkították, felnőtt fiát és 6 éves lányát szintén megölték. A férj súlyosan megsebesült.

A brutális vérengzés elkövető Plessi és Pless környéki civilek voltak. Ez felfegyverzett terroristák esetei, akiket a lengyel hatóságok fegyvereztek föl a mozgósítás előtt. Utasításuk szerint helyben kellet maradniuk, miután a lengyel katonák elvonultak, és rejtekhelyről kellett lőniük a német katonákra. Különösen szembetűnőek voltak közöttük a lengyel reáliskola fiútanulói, akiket tanáraik bujtottak föl.

Az írott vallomást fölolvasták a tanúnak, ő elfogadta és aláírta a következőképpen:

(aláírta) Hans, Nieratzik

A következő esküt tette le:Esküszöm Isten nevében, hogy az igazságot vallottam, a teljes igazságot és csakis az igazságot, Isten engem úgy segéljen.

Összefoglalva:
(aláírta) Scholz (aláírta) Franz

Forrás: WR I

74.a Lelőtték a lengyel terroristák
Nyomozási osztály a nemzetközi jog megszegése ügyében, Plessben, 1939 szept. 12.
Katonai főparancsnokság

Jelenlévők:
Scholz, kormány tanácsadó,
bírósági tisztviselőként katonai igazságszolgáltatás megbízottja
Franz, kormány főfelügyelő, mint jegyzőtiszt.

Az idézésre Herr Zembol megjelent. Adatai: Nevem Paul Zembol, született Plessben 1899 június 15-én, címe Bahnhof utca 21, Pless.

Szombaton, 1939 szeptember 2-án kb. délután 4 órakor egy német páncélautó megállt házunk előtt, mert lánca elromlott. Három fiatal férfi ezért kijött a pincéből, ahol addig voltunk, és segítettek kijavítani a hibát. Ezt megfigyelte egy fiatal lengyel molnár, aki a lázadók tagja volt, a szomszéd malomból. Állítólag ő informálta a lengyel katonákat, akik az állomás parkjában rejtőzködtek. Fél vagy egy órával aztán, hogy a páncélautó elment, kijöttünk a pincéből, mert feleségem meleg tejet akart adni a gyereknek. Alig voltunk fönt pár perce, amikor két páncélautós és egy motorbicikli jött házunk elé. Feleségem az ablakhoz ment és azt mondta: "Nézd, a német katonák már itt vannak!" Örömtől pityergett, először életében látott német katonákat. Integetett nekik, és párszor "Heil!"-t kiáltott. Az volt az érzésem, hogy még nem múlt el a rossz, és visszatartottam feleségemet, akik ki akart menni az utcára. Éppen, mikor tejet adott a gyereknek, 50 lengyel katona jött az állomás parkjából egy lengyel tiszt vezetésével. Házunkhoz siettek. Feleségem kivette a gyereket a bölcsőből és elrejtőztünk a konyhában a konyhaszekrény mögött, mert már nem tudtunk a pincébe menekülni. A lengyel katonák kézigránátokat dobtak az alsó lakásokba és szomszédaink lakásába. Aztán föltépték a konyha ajtaját és lövöldözni kezdtek a helységben. A gyerek fölkiáltott. "Itt egy kis hitlerista kiabál! Lőjetek!" A katonák sarkunkba lőttek, de nem találtak.

Az utcára tereltek puskatusaikkal, a tiszt ezt kiáltotta: "Majd megtanítlak benneteket 'Heil Hitler!'-t kiáltani." Lengyel katonák vártak az utcán. Vertek és szurkáltak.

Szúrást kaptam lábamba, a gyerek ingét felhasogatták. Feleségem fölkiáltott: "Legalább a gyereket kíméljétek meg!" A lengyelek továbbra is vadul lövöldöztek ránk és ütlegeltek. Egy puskatusütés, melyet a gyereknek szántak vállamat érte. Feleségemet szuronnyal leszúrták, majd szíven lőtték, néhány puskatusütést, melyek bordáit és lábát törték el. Összerogyott, és esésében nekem adta a gyereket. Hamarosan utána meghalt. 9 évig voltunk házasok. Négy gyerekünk volt, ebből három még él.

1917-től 1919-ig voltam a világháborúban, sok mindent láttam, sok szenvedésen mentem keresztül. Soha azelőtt nem láttam ilyen gyűlölettől vagy kegyetlenségtől eltorzult arcokat, mint a támadás során védtelen családomra. Ezek biztosan nem voltak többet emberi lények.

Ugyanazon a napon sógoromat és fivéremet lelőtték a lengyel lázadók. Sógorom pár óra múlva halt meg. Feleséget és egy kilenc hónapos gyereket hagyott maga után. Fivérem súlyos sebesülésekkel fekszik a kórházban.

Az írott vallomást fölolvasták a tanúnak, ő elfogadta és aláírta a következőképpen:
(aláírta) Zembol Paul

A következő esküt mondta el: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen.
Összefoglalva:
(aláírta) Scholz (aláírta) Franz

Forrás: WR I

74.b. 16 éves lengyel fiatalok mint gyilkos banditák. A nemzetközi jog megsértésével foglalkozó bizottság jelentés, a Plessi jelentéshez adva 1939 szeptember 12-én.

Katonai főparancsnokság

Jelenlévők:
Scholz, kormány tanácsadó,
bírósági tisztviselőként katonai igazságszolgáltatás megbízottja
Franz, kormány főfelügyelő, mint jegyzőtiszt.

A Volksbund volt alkalmazottja, Hertel, megjelent. Ezt vallotta:

Nevem Heinz Hertel, született Claustalban, Zellerfeld kerületben 1902 április 18-án. Most a plessi kerületi elöljáróság alkalmazottja vagyok. Szept. 1-én és 2-án, én vezettem a német csapatokat Pless kerületében, és a parancsnoki autóban voltam. szept. 2-án 3 óra körül Pless déli határát léptük át, a vasútállomás és a Pilsudski-telep irányában.

A volt Fürstenstrassen nagy ünnepléssel fogadott bennünket kb. 100 kisebbségi német, akik gyorsan összegyűltek, noha a bevonulás meglepetésszerű volt. Nevettek és kiabáltak a német katonák kezét szorongatták, gyorsan beszerzett virággal árasztották el őket. Az én szemeimbe is örömkönnyek gyűltek, hogy végre Pless is fölszabadult.

Elhagytuk az állomást, mikor éles sortüzet nyitottak meg hirtelen ránk az állomás épületéből, a gázművekből és magánházakból. Ugyanekkor szörnyű események sora játszódott le a városban. Később megtudtam, hogy az első lövést a bíróság épületéből adták, ez nyilvánvalóan az előre megbeszélt jel volt a támadásra. A terroristák először hagyták, hogy a német csapatok a városba vonuljanak, majd rejtekhelyről lőttek az utolsó kocsikra és a német civil lakosságra. A terroristák civilruhás emberek voltak, sokukat láttam kijönni egy házból, melyben sok lövöldözés történt.

Pless területén közismert volt, hogy júliustól a terroristákat a lengyel katonai hatóságok kis-gépfegyverekkel, könnyű gépfegyverekkel és puskákkal fegyverezték föl. A terroristák folyamatosan fenyegették a német lakosságot, hogy egy nap valamennyiüket lelövik.

Többek között szembetűnően sok lengyel reáliskolai tanulófiú volt a terroristák között. Előzetes katonai kiképzést kaptak, és tanáraik, akik mind a kongresszusi Lengyelországból jöttek fölbujtatták őket. Július 30-án sok 16 éves fiatal volt gyalogság puskával felfegyverezve.

Az írott vallomást fölolvasták a tanúnak, elfogadta és aláírta:
(aláírta) Heinz Hertel

A következő esküt tette le: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen.

Összefoglalva
(aláírta) Scholz (aláírta) Franz

Forrás: WR I

75. Lázadók vérengzése
A nemzetközi jog megszegését vizsgáló nyomozási osztály, Plessben, 1939 szept. 12-én

Katonai főparancsnokság

Jelenlévők:

Scholz, kormány tanácsadó, mint a katonai igazságszolgáltatás, bírósági kijelölt ügyvivője

Franz, kormány főfelügyelő, mint jegyzőtiszt

A munkafelügyelő Schwarzkopf megjelent. Adatai:
Nevem Emil Schwarzkopf. Születtem Kreuzburgban (Felsőszilézia) 1883 Jan. 15-én, címem Kopernikus utca 7, Pless.

Szombaton, délután 2 és 3 között hallottuk, hogy német csapatok vonulnak be. Feleségem és gyerekek meg akarták nézni, én megpróbáltam visszatartani őket, de annyira boldogok voltak. Nem

Címkék: