A politológiai és történeti szakirodalomban gyakran használatos kifejezés a weimarizálódás fogalma. Ennek eredete a német történelemben gyökeredzik.
Történt, hogy a központi hatalmak - köztük a két meghatározó nagyhatalom, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia - tragikus, az európai jövõre nézve végzetes módon, vesztesként és a belpolitikai anarchia állapotába fulladva kerültek ki az elsõ világháborúból. A bolsevik forradalmi ex-lex állapotokat követõen Németországban végül 1919 januárjában Goethe és Schiller városában - micsoda ordító ellentmondás - új alkotmányt fogadtak el, amelyet mai szóhasználattal afféle liberális, többpártrendszert garantáló, parlamentáris szisztémán alapuló demokratikus alaptörvénynek nevezhetnénk. Az országban 1919 és 1933 között létezõ rezsimnek is nevet adott egyúttal az alkotmányt szülõ város, ezért szokás ezen érát a weimari köztársaság korának nevezni. Maga a weimarizálódás szakkifejezés pedig azt jelenti, hogy az említett jogszabály olyan széles körû szabadságjogokat biztosított minden politikai formáció alapításához, hogy az ún. szélsõséges pártok is mindenféle korlátozás nélkül, a legnyíltabban szervezõdhettek, s fejthették ki ideológiai nézeteiket. A szabadosság végül is teljes belpolitikai, szociális, szellemi és morális krízist eredményezett. Ezt az elviselhetetlenségig fokozta az 1929-33 között tomboló gazdasági világválság. E fejlemények végül Weimar rendszerének bukásához vezettek az NSDAP, azaz a náci párt hatalomátvételével 1933-ban, a német társadalom csaknem kizárólagos többségének nagy megkönnyebbülésére és örömére.
Manapság széltében-hosszában divatos nyugaton és itthon egyaránt a weimarizálódás politológiai szakkifejezésének használata. Alkalmazói arra kívánnak ezzel utalni, hogy a "fasiszta" ördög itt vicsorog immár a kertek alatt, sõt, nem egy országban már a törvényhozásba is bekerült, mi több, néhány lépviselõje ott ül az Európai Parlamentben is. Holott errõl szó sincs. Egyelõre legalábbis bizonyosan nem. Mert mindazon politikai erõk, melyeket a liberális agytröszt emberei "fasisztákként" aposztrofálnak, messze nem azok, még kevésbé nemzetiszocialisták. Sajnos, egyelõre nem "fenyeget" Európa egyetlen országában sem az a "veszély", hogy bármi néven nevezendõ nemzeti párt abszolút többséggel kerüljön be a törvényhozásba, s ez feljogosítsa õt a kormányalakításra. Ennélfogva a közeljövõben még nem fog a liberális bankárvilág összedõlni, miként történt az univerzális humanistáink számára 1933-ban, ama nevezetes január 30-ai napon. Ismétlem: attól még nagyon messze vagyunk. Egyszóval: filantrópjaink, mássághéroszaink és derék szocialistáink ma még fellélegezhetnek.
Persze az említett szellemi-politikai erõk azt érzékeny lelki szeizmográfjaikkal módfelett helyesen érzékelik, hogy Európában - erõs eufemizmussal szólva - nagy baj van, s valóban helyesen írható le a weimarizálódás fogalmával mindaz a gazdasági, pénzügyi, politikai, kulturális és morális csõdtömeg, amelynek például az Európai Unió 500 milliós lakosságának többsége mindennapi elszenvedõje. S mind történeti, mind eszmei-logikai megfontolások alapján teljesen helytálló feltételezés, hogy ennek az anarchiának és civilizációs lepusztulásba vezetõ folyamatnak elõbb-utóbb egy drasztikus politikai fordulat és a kemény kéz politikája fog majd véget vetni, mint a történelem során eddig még mindig. A kérdés mindössze annyi: mikor, s mennyit kell még erre várnunk?
Tudjuk, már az ókor klasszikus filozófusai közül Platón a demokráciát rossz államformának tartotta, és a csõcselék uralmával azonosította (korántsem alaptalanul), s az õ ideális államában egyfajta diktatúra lenne, amelyet az erre kiválasztott szellemi elit, a filozófusok mûködtetnének. (No, természetesen nem a Heller Ágnes- és a Vajda Mihály-félék.) Szókratész pedig axiómaként állapította meg, miszerint a demokrácia anarchikus állapotaiból szükségszerû végkifejletként következik a zsarnokság. A modern kor egyik meghatározó politikai gondolkodója és történésze, a francia Alexis de Tocqueville lényegében hasonló elvet vallott a 19. században.
Ezen elvont, filozófiai tételeket aztán a történelem a legkülönbözõbb korokban rendre igazolta is. Az antik Hellász poliszainak zûrzavaros politikai csatározásaiból a megváltó kiutat Alexandrosz vaskézzel összetartott hellenisztikus birodalma jelentette. Hasonlóképpen a római köztársaság anarchiáját Julius Caesar, majd Augustus számolta fel, és teremtett végre rendet az akkori világ civilizációs csúcsát jelentõ impériumában. Késõbbi korok példái közül álljon itt a forradalmi Franciaország, amelynek kaotikus viszonyait Napóleon szüntette meg véglegesen.
S végül, elérkezve Weimarhoz, ez esetben is szükségszerû volt, hogy annak a degenerációs romlásnak és politikai felbomlásnak, amely ezen rezsimet jellemezte, elõbb-utóbb vaskézzel valamely zseniális politikus véget fog vetni. A weimari korszak állapotaival nem mellesleg kísérteties hasonlóságot mutatnak a mai magyarországiak, sõt, ezen túl, az európaiak is. Akkortájt a német viszonyokra az alábbiak voltak a jellemzõk: megtiport nemzettudat, porig alázott nemzeti közösség, morális züllés, a deviancia tobzódása, kezelhetetlen, 40%-os munkanélküliség, visszafizethetetlen államadósság, banki uzsorástõke, kamatrabszolgaság, kulturális csõdtömeg és még sorolhatnánk tovább. S még abban is hasonlóság mutatkozik a két korszak és a két ország történelmi múltja között, hogy Weimar liberális közgazdászai is papagáj módjára ismételgették kortársaiknak, bizony nincs más út, mint a jóvátétel fizetése, a piac mindenhatóságát preferáló - már akkor látványosan történelmi csõdöt mondott - gazdaságpolitika erõltetése, a globalitás vastörvényeihez történõ alkalmazkodás és a banki uzsora lerovása, s a külsõ hatalmi elvárások lakáj módra való kiszolgálása. Istenem, mennyire ismerõs, végtelenül unalmas és ostoba szöveg, az embernek önkéntelenül déja vu érzése támad.
Aztán Németország az 1933. évi rendszerváltoztatással bebizonyította, hogy igenis létezik, nagyon is létezik más út, ami persze az addig márkamilliárdokban pöffeszkedõ "mértékadó" közgazdászoknak, politikusoknak, uzsorás bankároknak, a nemzetközi cionista köröknek, röviden, a külföldi "befektetõknek" nagyon, de nagyon nem tetszik, a németek 99%-ának ellenben azonmód elnyerte szimpátiáját és lelkes támogatását. Hitler késõbbi, zsidókkal kapcsolatos politikájáról gondolhat mindenki, amit akar, egyvalami azonban tény: olyan sikeres, egyben villámgyors válságkezelõ politikát a világtörténelemben még egyetlen politikus sem hajtott eddig végre, mint õ. Választási ígéreteit valóra váltva, egy magyarországi választási ciklusunknak megfelelõ idõ, azaz négy év alatt, 1937-re Németországból jóléti államot teremtett. (Az 1936. évi berlini olimpián a nyugati delegációk elámultak attól a gazdasági csodától, amit a Führer birodalmában láttak.) Gyakorlatilag megszüntette a munkanélküliséget, kiiktatta a német gazdaságból a banki uzsoratõkét, leállította a jóvátételként eufemizált, a nemzetközi bankárvilág által menedzselt rablás pénzügyi elõírásainak teljesítését, hatalmas közmunkaprogram vette kezdetét, beindította turbó üzemmódban a német gazdaság motorjait, visszaadta nemzetének tartását és önbecsülését (ami nem mellesleg nélkülözhetetlen egy nép alkotó energiáinak és kreativitásának mozgósításához, ez is kellett a német gazdasági csodához), megkezdte a Németországtól Versailles-ban elrabolt területek visszaszerzését, kiiktatta a német szellemi életbõl a különféle degenerált, deviáns kulturális megnyilvánulásokat stb. (Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy az 1938-tól gyártott népautó, a Volkswagen karosszériájának eredeti, vázlatos terve is az egyébként festõmûvész Hitlertõl származik, aztán késõbb Ferdinand Porsche konstruálta meg az autót, bár voltak "szerzõi jogi" vitái e tekintetben Barényi Bélával - de ez már egy másik történet.)
Végezetül újólag megállapíthatjuk, hogy mai "mértékadó" közvélemény-formálóink félelme a weimarizálódás kétségkívül meglévõ viszonyai között jelenleg még teljesen alaptalan egy új, 1933-as forgatókönyv szerinti rendszerváltoztatástól, hisz Európában egyetlen politikai erõ sem képviseli a 21. század elején - természetesen modernizált kiadásban - azt a politikai filozófiát, mint az NSDAP anno 80 esztendõvel ezelõtt. A legkevésbé Magyarországon. Azon liberális széplelkeink, akik bármely mai, EP-képviselettel rendelkezõ párttal kapcsolatban asszociálnak a Führer mozgalmára, nos, azok nemes egyszerûséggel szólván: szimplán hülyék. Persze, kétségkívül elõbb-utóbb fellobban Európa-szerte az új, tisztító árja forradalom tüze, s színre lép majd egy nagy kaliberû, zseniális politikus is, azonban ennek ma még semmi jelét nem észlelhetjük a nemzetközi politikai horizonton. Amennyiben pedig mindez mégsem következne be, akkor fehér civilizációnk belefullad a multikulturalitás fertõjének etnokaotikus posványába. A vén kontinenst ugyanis az ultraliberális degeneráció halálos kórjától csak jobboldali, tekintélyelvû katonai diktatúrák menthetik meg, s kelthetik újra életre tetszhalotti állapotából.
Kereszteslovag
  /Forrás: a szerző 2011.03.12-i levele!*B.K-T.L.