Laurerence Johnston Peter mondása jutott eszembe, ahogy megérkeztem családommal a 2011-es esztendő EU-városba Gödöllőre Eszter unokám esküvőjére: „A demokrácia az a folyamat, ami által az emberek szabadon választhatják azt az embert, akit majd mindenért hibáztatni lehet.” Lábadi Károly a 2011. július 19-i tárlaton a Gödöllői Királyi Kastély Kincses templomok című katalógus szerzője, a kiállítás főkurátora a kastély építtetője, Grassalkovich I. Antal, főúri mecénás nevéhez fűződő barokk egyházi kincsek gazdag gyűjteményét vonultatja fel a Kresz Albert fotóművész által készített remek képekkel. Grassalkovich az Itáliából érkező barokk stílusirányzatot alapul véve kapcsolta be Gödöllőt az építészeti, kulturális véráramba. Ezzel nemcsak gazdasági hanem művészeti perspektívákat is felvázolt a kastély térsége előtt. Mint ismeretes a gróf harminchárom templomot építtetett, - többségét a magyar barokk-rokokó művészet élvonalába tartozó kegytárgyakkal ékesítette. Nemcsak az un. tárgyiasult művészetet támogatta, hanem a tudati tartalom, a barokk életérzés, a barokk kultusz és a szentek devóciójának ( áhítatos felajánlás ) terjesztője is volt. Nepomuki Szent János iránti tisztelete például számos településen vált hagyománnyá. A plébániákon de kincstárakban, templomokban, múzeumokban fellelhető értékes műkincsek összegyűjtve kerültek bemutatásra, amely egyben a barokk főúr páratlan művészi ízlését is közel hozta hozzánk. Úgy tudom e beszédes történelmi település tünet együttes helységként tanúja volt az EU-s gazdasági válság erkölcsivé gyűrűdző „devizaszorzó” folyamatának s az ott formálódó magatartásmód már a spekulatív értékorientáció jelét is adta. A társadalmi felelősségvállalás kölcsönhatásából, a szolidaritás szempontjait érintő kérdésekből vizsgázott az óhajtott európai Unió. Csupán a szemlélet tanúságáért; a kormányzás mikéntjéért, a szomszédok de talán az uniós támogatásért is figyelmet érdemel az alábbi mosolygós de igaz történet mikoris Grassalkovich herceg tanácskozásra gyűjtötte össze birtokainak jószágkormányzóit, jogtanácsosait, gazdatisztjeit. Meg akarta tudni, mi az oka, hogy fejedelmi vagyona oly feltünően keveset jövedelmez. A meghívottak hol egy, hol más okot hoztak föl magyarázatul, ahelyett, hogy előadta volna véleményét, az ablakhoz lépett, amelynek faragott párkányán – télidő lévén – kivűl óriási méretű jégcsapok csüngtek: a legnagyobbat letörte közülük s aztán arra kérte szomszédait, adogassák azt tovább, kézről-kézre, amig csak el nem jut az asztalfőn ülő nagyúrig. A jégcsap valóban kézről-kézre járt, de persze folyvást kisebbedett és mire az a hercegig ért, ő már csak egy hideg vízcseppet érzett a kezében. A hatalmas nábob megértette a néma tanítást: a nagy vagyonnak azért nincs láttatja mert sok kézen megy keresztül. Ilyen a jégcsapszindróma.

A szöveg megállapítását végezte: Pásztori Tibor Endre