/Forrás: Természet Világa 132. évf. 8. szám, 2001. augusztus./

KOVÁCS LÁSZLÓ: Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nő?

Második rész

Barguzin „A virágnak nincs szüksége parfőmre, a tehetségnek dobszóra." Jovo Raspucilov Miloszavlyevics (Szófia), Barátosi Lénárth Lajos fiktív mûveinek nem létező fordítója Azért kellett a verébre ágyúval lőni, hogy szembetûnővé váljék egy munkácsi újságíró, Vaszil Vaszilovics Pahirjahozzá nem értése, aki mégis a svigeli alapon szimatolt szenzációt. 1984-ben Mihajlo Parlag munkácsi nyugdíjas tanító archívumában böngészve talált rá Magyar Csik József (az előző részben már említett) cikkére. Úgy fogott hozzá az adatok ellenőrzésének, hogy a svigeli helyszín közigazgatási központjában, Ulan-Udéban kiadott Bajkal címû folyóirat szerkesztőségéhez fordult információért. Többszöri levélváltás után a témát Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko régész és (a már szintén említett) Gyomin karolta fel. Hamarosan mindketten megállapították, hogy Iliszunszk a Svigelhamisította formában egyáltalán nem létezett, de az iliszunszki Petőfi/Petrovics helyett egy új, Magyarországon eleddig ismeretlen (egyetlen legendagyártó által sem említett, természetesen nem is említhetett) barguzini Petőfi/Petrovicsot kínáltak fel. Ugyanis LazarJefimovicsEliaszov néprajzi gyûjtő (?-1975) részben kiadott feljegyzéseiben nyoma maradt egy, a XIX. század második felében Barguzinban élt nem orosz számûzöttnek, bizonyos Petrovicsnak. Főként egy matuzsálemi időt megélt testvérpár emlékezett rá: Pavel Innokentyjevics Morokov (1836-1939), akinek elbeszélését Tajnüj cselovek (Titokzatos ember)címmel 1937- ben gyûjtötte és 1984-ben adta ki Eliaszov; húga, Marija Innokentyjevna Morokova( 1841-1940) meséje pedig sokáig kiadatlanul maradt. Ezt Tivanyenkokönyve alapján Nehéz Zsíros Mihály: AFeltámadott (Voszkreszsij) címmel magyarra fordítva publikálta. A Petrovics névazonossággal azonban óvatosan kellett volna bánni, hiszen semmi okunk feltételezni, hogy Petőfi a maga választotta nevét megváltoztatta volna, sőt egyenesen nem is tót, hanem orosz formára. Ezzel megtagadta volna egész addigi életét, hiszen például 1847.július 14-27. között, Szatmáron írt Válasz, kedvesem levelérecímû versében az áll, hogy „… akit te szeretsz, Annak nevén szégyenfolt nem lehet. Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak, Amint megkezdém pályázásomat. S én úgy halok meg, amint születém, Meg nem fordulva, hajthatatlanul. E névnek, melyet én magam teremték, Elpusztítója nem leszek magam. A név, amelyet örököl utódom, Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz." Amúgy is elhamarkodott volt az azonosítás, hiszen a Szibériában általános szokás szerint az emberek a három elemû orosz név középső tagján, sőt gyakran annak is a becézett alakján szólították egymást. Ezért szerepel a barguzini visszaemlékezésekben a Petrovics barátjaként említett dekabrista, s ugyancsak számûzött Mihail Karlovics Kjuhelbeker (azaz Küchelbecker) a Karlovicsból becézett Karlics névvel! Ezt figyelembe véve talán nem is Petrovicsot, hanem apja, István neve alapján Sztyepanovicsot, vagy akár Sztyepanicsot kellett volna Gyominéknak találniuk! Az egykori barguziniak érezték is, hogy a kiderítetlen származású Petrovics nevével nincs valami rendben. Morokov apó szerint az ő apja nem hitte el, hogy a titokzatos embert csupán Petrovicsnak hívják, „s azt mondta, hogy így csak tisztelhetik [azaz az apai nevén (otcsesztvo) szólíthatják], de nem nevezhetik őt. Amikor találkozott a titokzatos emberrel, rákérdezett a valódi családnevére (familija).A titokzatos ember a fejét csóválta, és azt mondta, hívja őt csak egyszerûen Petrovicsnak…" A húga sem emlékezett másként. „Csak az a baj, hogy sokáig élt itt, és sem a keresztnevét (imja), sem a családnevét (familija) senki sem ismerte, ahogy illett volna." A számûzöttként érkezett idegent Karlics feleségének unokatestvéréhez, Anna/Annuska Ivanovna Kuznyecovához (1821-1925?) szállásolták be. Idővel kapcsolat alakult ki közöttük, mert jóllehet a házasságuknak nem maradt okirata, gyermekük született, aki az Alekszandr nevet kapta. Mindvégig Barguzinban maradt, nem költözött sehová, így Iliszunszkba sem! Halálának ideje természetesen eltér a svigeli hamisítás 1856-os évétől! Morokov apó úgy emlékezett, hogy „harminc év körül járt, vagy még annyi sem volt", amikor Petrovicsot Barguzinba hozták, s „úgy húszévnyit [Nehéz Zsíros megtévesztő fordításában: jó néhány évet!] élt még, azután tüdőbajban megbetegedett, és meghalt." Ha e húsz évet a születésétől számított 20-30 évhez tesszük, akkor a bizonytalan vélekedés szerint Petrovics 1876-1886 között hunyt el! Morokova anyó talán pontosabb volt (?), mert azt mesélte, hogy „Karlics után már [Petrovics] nem élt sokáig, talán öt év múlva halt meg és Karlics mellé temették." Miután pedig Karlics 1859-ben fejezte be az életét, Petrovics az 1860-as évtizedben halhatott meg! E kronológiai utalásokat Kéri Editaz MPB részéről azzal intézte el, hogy az idős adatközlők emlékezete ki-kihagyott. Az emlékezők szerint Petrovics az ellenőrzés alatt csaknem szabadon élt, a barguziniakétól eltérő pompás varsákat font, kerítőhálóval halászott, és a jégen körmös vasakon járt. Jó kézügyessége volt, ezért drótostótként fémedényt foltozott és forrasztott, szamovárt javított. Jól értett az ácsmunkához, faragóbaltájával maga építette a későbbi posta épületét. Ezenkívül lakatoskodott is: Karliccsal zárakat és kulcsokat gyártottak, de emellett doktorként kezelték az embereket, sőt bámulatosan értettek az ikonok újrafestéséhez. Petrovics ezenkívül gyógyszereket is kotyvasztott, és azt ingyen osztogatta. Vagyis a Morokov testvérpár emlékezetében egy helyben elhíresült ezermester képe maradt meg, s ha valakire nem illett ez a barguzini Petrovicsról megőrződött kép, az a városi értelmiségi Petőfi Sándor volt! Lehetett volna még egy szála a történetnek, egy Barguzinban élt költő, akinek a versei is fennmaradtnak. Zajdner/Szander/ Sanderstb. néven emlékeztek rá, s ebben Alekszandert, sőt egyenesen Sándort vélve, vele is Petőfiként kacérkodtak az MPB tagjai. Õt azonban Gyomin megbízhatóan Alekszandr Nyikolajevics Zajdner (1859-1891) költővel azonosította, aki élt is a településen, és ott, vagy Csitában halt meg. Hogy, hogy nem, miután Tivanyenko publikálta Zandernek az Eliaszovhagyatékban talált két versét, s azokat Nehéz Zsíros fordításában Az álmaim és Szomorú volt az életem címmel Szuromi Lajos irodalomtörténész megismerte, a Hevesi Szemle 1990. évi 1-2. számában bravúros elemzéssel Petőfi orosz nyelvû költeményeinek sejdítette. Az elmondottakból azonban kiderült, hogy a Petrovics-ügyben lelkesen kutató Gyomin hamarosan rájött: az iliszunszki Petőfi/Petrovics nem létezett, de amúgy sem lehetett volna azonos a barguzini Petroviccsal. Ezért 1987 óta Burjátiában ő az MPB feltevésének legádázabb ellenfele. Morokov apó és Morokova anyó emlékei alapján aligha lehetett volna konkrét helyen kezdeni az ásatást! Ekkor jött az MPB segítségére két kései szemtanú: Pantyelejmon Lazarevics Muravjovés Jurij Davidovics Vinokur. Mindkettőről bebizonyítható, hogy az ásatási előkészületeket szellőztető szovjet cikkek olvastán támadt fel bennük az emlékezet! Mindkettejük alapvető tévedése, hogy szemben a barguziniak titokzatos Petrovicsával, ők - és kizárólag ők - állították azt, hogy konkrétan Petőfi Sándor költő őrnagyról volt tudomásuk! Pantyelejmon Lazarevics Muravjov P. L. Muravjov, a prokopjevszki (Kemerovói terület) Szénipari Kutatóintézet nyugdíjas munkatársa, dekabristakutató azt állította, hogy 1952-ben, 1960-ban, sőt még talán 1969-ben (!) is a helyszínen járva figyelte meg a barguzini Petőfi/Petrovics sírját. 1952-ben és 1987-ben készített és közreadott rajza, illetve 1989. évi beszámolója szerint az orosz temetőkben megszokott módon vaskerítéssel elkülönített sírkertecskében állott öt sírhant: elöl Petőfi Sándor és Karlics leánykori nevén említett felesége, Anna Sztyepanovna Tokarjeva (=1867), hátul pedig Varga József, Farkas Károly és Domorot István nyughelye. Világos, hogy miután a Karlics-feleség kivételével minden adatát Svigeltől kölcsönözte, őt is hamisítónak kell tekintenünk. A magyar nevek Petőfi számûzetésének svigeli legendájából valók, amelyet a szovjet újságokban olvashatott, ráadásul Vargának és Farkasnak Svigel szerint amúgy is Iliszunszkban kellett volna nyugodnia, csak Domorot feküdt volna itt. A mérnök túlbiztosított emlékezete szerint a költő jó minőségû, 1,8 m magas vaskeresztjén három fémlemez sírtábla is volt. Legfelül fehér festékkel festett latin betûs orosz nyelvû felirat állt egy téglalap alakú táblán, s ez a felirat lejjebb egy nyolcszegletes táblán megismétlődött: Sandor Petefi[vagy Petőfi!] mai 1856 god Legalul egy rézdróttal felfüggesztett, szintén téglalap alakú, de nagyobb táblán vörös festékkel újrafestett, cirill betûs orosz nyelvû felirat volt: Alekszandr Sztyepanovics Petrovics maj 1856 god major Miután sem a korabeli barguzini közvéleményt képviselő Morokov testvérpár, sem bárki a többi barguzini lakos közül, Petrovics semmiféle személyes adatáról nem tudott, a költő magyar nevével is megfejelt svigeli adatok a hamisítás biztos tényéről árulkodtak! Jurij Davidovics Vinokur (Barguzin, 1915 - Izrael, ?) Nem véletlen tehát, hogy a másik emlékező eltérő nézeten volt, s ugyanúgy, mint az MPB tagjai, Muravjovot maga is hazugnak tekintette. Õ jelölhette ki az ásatási helyszínt, egy Moszkvába szakadt hajdan barguzini lakos, nyugdíjas építészmérnök. Vinokur a Trud 1989. január 5-ei számában olvasott Petőfi sírja felkutatásának előzményeiről, s azért támadt fel az emlékezete, mert hajdan az 1860-ban Barguzinba számûzött nagyapja összebarátkozott Petroviccsal, s annak halálát követően a nagyapa gyakran mutatta unokájának az egykori barátja nyughelyét. Vinokur elbeszélésének kronológiai következménye lényegében összevágott a Morokov testvérpár emlékezetével, nem csoda, hogy ezt a részletet az MPB tagjai mindenáron helyesbíteni igyekeztek. Kéri Edit könyvében többször is kitért arra, hogy Vinokur tévedett, hiszen nagyapja nem ismerhette a svigeli 1856-ban meghalt Petőfit! Vinokur egyébként a sírra elég gyengén emlékezett. Kő sírtábláról, illetve feliratos kőoszlopról beszélt, Kéri szerint viszont kis obeliszk formát rajzolt, pedig az alábbi története alapján inkább fából készülhetett a sírjel. Zagyválta a feliratot is: különféle alkalmakkor csak a latin vagy cirill betûs vengerszó, illetve a Petrovicsnév, máskor viszont Sandor Peteefi vagy Sandor Petevi név bukkant fel az emlékeiből. Alegjobb történetet a Pahirjának 1991- ben írt levelében fogalmazta meg (Nehéz Zsíros fordításában): „Különösen emlékezetes nekem az az eset, amikor nagyapám engemet 1924. júliusában nagyon megbüntetett, azért, mert az általam aranylemeznek hitt sírfeliratot, táblácskát, le akartam feszíteni Petőfi Sándor fejfájáról. A temetőben heverő vödröt felállítottam a sírra, majd arra én álltam fel, és a táblácskából kihúztam négy db rézszöget, amelyeket máig is érmegyûjteményemmel együtt egy dobozban őrzök… A nálam lévő szegecskék, amelyeket abból a táblából húztam ki, amelyen latin betûkkel a következő felirat állt: PETÕFI SÁNDOR 1856. május - bizonyítják Petőfi eltemetését." Bizony Nehéz Zsíros megadhatta volna az orosz levélbeli eredeti írásképet is, hiszen így az sem világos, hogy a latin betûs szöveg milyen nyelvû volt! Mivel magyar aligha lehetett, ez az átírás hamisításnak tekinthető. Vinokur ugyanis ezzel még a svigeli alapot is túllépte, mert a svigeli halálozási idő mellé a költő magyar nevét illesztette, amelyre rajta kívül Barguzinban csak a másik hamisító, Muravjov vélt emlékezni. Ne feledjük, hogy a barguzini testvérpár a Petrovics néven kívül semmit sem tudott az idegenről. A barguzini ásatás Petőfi/Petrovics állítólagos sírja a barguzini temetőben (3). A sírkertecskébe mellétemetett többi személy: 4. Anna Sztyepanovna Tokarjeva, M. K. Küchelbecker felesége, 5. Vargi József, 6. Farkas Károly, 7. Domorot István (Sztyefan). P. L. Muravjov 1987. évi rajza nyomán Hozzáértés híján az ellentmondásokból az MPB egyet sem mérlegelt, hanem 1989. július 16-án megkezdte az ásatást, s a beszámoló szerint, nagyjából a Vinokur kijelölte hely környékén megtalálta a nevezetes 7. sírt. Az ebben feltárt 7. számú csontvázat a KiszelyIstván vezette antropológiai együttes, a clevelandi Bruce Latimer és Clyde Simpson, valamint a leningrádi Alekszej Burajev,a 23-án kiadott nemzetközi jelentésben sebtében a költő maradványának határozta meg ily módon: „Mivel a koponyán és a vázcsontokon egyetlen olyan jelleg sincsen, amely ellentmondana Petőfi Sándor testi adottságainak, viszont az irodalomból ismert összes jegyek (»farkasfog«, homlok, fogak, áll, testi sérülések) megtalálhatók a csontvázon, ezért felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval." Pedig jó lett volna kételkednie, ugyanis a 7. számú csontváz alatt fakoporsóban egy huszonöt év körüli mongoloid, azaz burját férfi nyugodott (28. sz. csontváz). Az utóbbi sorszám mást is elárul: miután céljukat elérték, hiszen a 7. csontvázat Petőfiként azonosították, az ásatási engedély korlátozottsága, a kegyelet és az ésszerûség egyaránt a munka befejezését követelte volna. Õk azonban tovább ástak, és feltárták még a 8-27. sírt is, ami kizárólag azzal magyarázható, hogy kísérletet tettek egy még jobb Petőfi megtalálására! A svigeli sírfeliratot önkényesen úgy értelmezték, hogy Petőfi/Petrovics Iliszunszkban hunyt el, holttestét Barguzinba szállították és titokban temették el. Így próbálták megmagyarázni a sírfelirat feleslegesnek tûnő helynévmegjelölését. AzAzija utalószó szerepeltetésére Szabó Géza régész 1990-ben a következő agyafúrt helyzetképet festette: a Barguzintól mindössze 40 km-re lévő Eleszun/Iliszunszk a „kurumkáni körzethez tartozik. A XVIII. század óta a cári Oroszországhoz tartozó Barguzin lakói ezt a területet és az ott uralkodó viszonyokat beszélgetéseik során gyakran csak mint »Ázsiát« emlegették. A két terület határát átlépve ma is úgy érzi az ember, mintha évszázadokat menne vissza az időben…" A régész következő bravúrja a temetőásatásokon hétköznapi jelenséget, a 7. sz. csontváz leesett alsó állkapcsát is a hullaszállítással magyarázta: „Ez a jelenség arra utal, hogy a halottat a hullamerevség után helyezték a földbe. Egy halott elszállítása Eleszunból Barguzinba - különösen ha politikai elítélt volt az illető - több napig is eltarthatott, s ez alatt az oszlásnak induló tetem merevsége is megszûnhetett. Ez a megfigyelés is kapcsolatban állhat a fotókon [? - Svigel egy sírfotót közölt!] szereplő adattal." Mi volt egy ilyen feltevés „alapja"? A koronatanú a 1989-ben 81 éves eleszuni burját férfi, Rincsin NyikolajevicsErdonijevvolt, aki Szabónak azt mesélte, hogy a dédapja szerint egyszer egy itt meghalt idegent Barguzinban temettek el, másrészt maga is emlékezett arra, hogy az itt őrzött politikai foglyok a faluval szemközti domboldalakon mezőgazdasági munkát végeztek. Ebből a történések korára és összefüggésére minden utalást nélkülöző emlékezésből konstruálta az MPB a hullaszállítást. Ráadásul a Morokov testvérpár nem mesélt arról, hogy a barguzini Petrovics egy másik településen dolgozott volna, iliszunszki táborozásról, meg mezőgazdasági munkáról ugyancsak szó sem esett. Mindezt leszámítva Szabónak volt egy alapvető fontosságú megfigyelése is. Õ vette észre ugyanis - eltérően az ásatáson feltárt felnőttsírok átlagos 130-150 cm mélységétől -, hogy csak a 7. és 28. csontváz közös gödrét ásták 190 cm mélyre, amit helyesen azzal magyarázott, hogy a sírásók eleve két személy eltemetésére készültek. Alulra egy burját férfit helyeztek, a felső csontváz viszont az eddig elmondottak alapján Petőfi sem lehetett, de nem volt a barguzini Petrovics sem. Lehetetlen, hogy Kuznyecova asszony ne ügyelt volna élettársának vagy férjének, gyermeke apjának az eltemetésére, s az is, hogy a holttestet a tudta nélkül vagy a beleegyezésével egy idegen sírjába dugják. Akár családapaként, akár a település jeles tagjaként neki is járt volna a saját temetkezés. Ugyanakkor a kettős sírra hogyan kerülhetett volna a túlbuzgó Muravjov és Vinokur emlékezete szerint kizárólag az ő személyére utaló sírfelirat, amely mellesleg megcáfolta volna az MPB tagjainak mindazon tudálékos ábrándját, miszerint az Iliszunszkból ideszállított Petőfi/Petrovics eltemetése titokzatos körülmények között történt volna. Másrészt viszont, miért egyeztek volna bele abba a burját férfit (28. sz. csontváz) eltemető rokonok, hogy a halottjuk sírjába egy idegent is betegyenek, mégpedig úgy, hogy az utóbbi, Muravjov és Vinokur szerint kizárólagos sírfelirata miatt, a maguk hozzátartozójának még nyoma se maradjon! Továbbá miért fogadta volna el a pópa, hogy egy pravoszláv férfi sírjába egy máshitû személyt temessenek? A felvetésekre adott válasz egyszerû: összetartozó személyeket temettek el, akik nem lehettek vérrokonok az eltérő embertani alkatuk következtében. Ezért egyetlen magyarázati lehetőség maradt: a burját férfival európai jellegû élettársát vagy feleségét fektették a közös sírba, s még az sem lehetetlen, hogy a közelükben elhantolt néhány hetes csecsemő (1. sír) az ő gyermekük volt. Összefoglalásul megállapítható, hogy a barguzini Petrovics a XIX. század második felében valóban élt, de Petőfivel nem volt, nem is lehetett azonos. Sírja a barguzini temetőben talán megtalálható, de az MPB biztosan nem találta meg! Nők a szibériai Petőfi oldalán A barguzini „Petőfi" tehát már a régészeti gyanú alapján is nőnek tûnt, pedig Szibériában igencsak férfias helytállására lett volna szükség. A legendák szerint Petőfit a számûzetés - egyébként nem GULAG jellegû - körülményei teljesen elzárták Szendrey Júliátólés Zoltánkától. Bánatát és szomorúságát azonban a helybéli nők egész hada igyekezett enyhíteni. A svigeli legenda szerint Barguzinban egy Tatyja (= Tatyjana) nevû tizenkilenc éves leánnyal ismerkedett meg és 1854-ben feleségül is vette. Ezután Iliszunszkba költöztek, ahol a költő gazdálkodni kezdett, majd hiába ápolta hûséges hitvese, 1856 májusában tüdővérzésben meghalt. Sándor (Alekszander) nevû fiukról 1940-ben Barátosi Lénárth tett említést, aki 1939-ben még más véleményen volt. Az egyik akkori cikke szerint Petőfi egy prémvadász leányát vette el, s nekik született a Sándor nevû fiuk 1856-ban. A debreceni vitairatban egy további verziót is megemlített: a költő egy kirgiz sertéskereskedő csodaszép leányának kötötte be a fejét, s a frigy egy fiút és egy leányt gyümölcsözött. A vitairat helyesbített meséje szerint azonban mégis az iliszunszki Petőfi vitte a legtöbbre. Õ Sztrogolyev Nikolájevics Vladimir (a nevet Barátosi Lénárth Lászlóffy Imre szabadkai cikkéből kölcsönözte) testőrgenerális leányát, az igen szép, tizenhat éves Xéniát vette el, s aki ezerholdas iliszunszki birtokot vitt a házasságba. Fiuk, Iván 1855-ben született, s bár az orosz nyelvû verseivel túlszárnyalta apját [!], delírium tremensben hamarosan meghalt. A házaspárnak 1856-ban még egy leánya jött a világra, aki egy herceg felesége lett. Egyébként Barátosi Lénárth ügyesen kimagyarázkodott a maga szőtte házassági hálóból is. Az egyik 1939-es interjúban ugyanis még azt állította, hogy az öreg Dragomanov a Bibliára esküdött, hogy Petőfi Szibériában nem nősült meg. Mégis a kis Xénia elvétele okozta a strázsamester és az őrnagy úr barátságának a végét (l. az üres sír meséjét), jóllehet Dragomanov esküje mégsem volt hamis, mert a házasságot a költő nem Petőfiként, hanem már a Petrovics néven kötötte! A következő feleséghez még távolabb jutott Petőfi. Egy tekintélyes zentai úr hadifogolyként egy éjszakát töltött együtt egy H. Vuics nevû harbini vasúti tisztviselő lakásán Viktorovics Petroviccsal (!), aki a költő unokája volt. A család emlékezete úgy tartotta, hogy Petőfi félhalott állapotban került Csitába, ahol egy fûszerkereskedő leánya, jellegzetes szőke orosz szépség gyógyította meg, akit később feleségül is vett. Gyermekeik neve Viktor és Mavra vagy Malfa volt. A fentiektől függetlenül, a Petőfivel nem azonos barguzini Petrovics számûzetését is megédesítette a női mosoly. Bár talán csak együtt élt a szállásadónőjével, Anna/Annuska Ivanovna Kuznyecovával, szerelmük gyümölcse egy ugyancsak Alekszandr nevû fiúcska lett. Ha tehát a legendák szibériai Petőfi/Petrovicsa létezett volna, akkor férfias szerepének a barguzini 7. sírba temetett nő igencsak nem felelt volna meg. Bizony nő a barguzini nő! Miután tehát a barguzini 7. sírban sem a költő, sem a helybéli Petrovics nem nyugodott, a szibériai Petőfi-ügyben - egy szempontot leszámítva - az MPB feltárta csontváz teljesen érdektelenné vált. Érdektelennek bizonyult, hogy Kiszely István a koponyán talált őszülően fekete, hullámos hajtincset később letagadta, bizonyára Petőfi Sándornak az MTA Kézirattárában őrzött hajereklyéjével való összehasonlítása elkerülésére. Érdektelennek bizonyult az a meghökkentő igyekezete is, ahogy egyre inkább elkülönítette a bal térdkalácsot a feltáráskor ugyanúgy kidobott vagy a talajban élt rágcsálók által eltúrt többi csontocskától, így néhány kéz- és lábujjperectől, s végül azt veleszületett térdkalácshiánynak (aplasia patellae)tekintve, sánta nyomoréknak állította be az emlékezők szerint gyors járású, hihetetlen gyalogutakat megtett költőt. Az érdektelenség szemszögéből nézve tragikomikusan dilettáns volt Kiszely Istvánnak és társainak azon igyekezete, hogy az általuk férfiként kezelt maradványokat egyre szaporítsák, végül huszonöt pontba rögzítsék a barguzini 7. csontváz Petőfivel való azonosságának általuk felfedezni vélt jellegzetességeit. Miután azonban a magyar szakértők (Farkas Gyulaantropológusprofesszor és munkatársai, Lengyel Imre orvosprofesszor) és szovjet kollégáik (Valerij Pavlovics Alekszejev akadémikus, antropológus, Alekszandr Petrovics Gromov és Viktor Nyikolajevics Zvjaginigazságügyi orvosszakértő professzorok) egymástól függetlenül végzett természettudományos vizsgálatai szerint a csontváz egyhangúlag női volt, e „bizonyítékok" - értelmüket vesztették. Az azonosítást kizárta Harsányi László igazságügyi orvosszakértő professzor vizsgálati eredménye is, miszerint a 7. sírban fekvő nőt természetesen nem a svigeli 1856 táján, hanem 1890-1950 között temették el. Mindezt figyelembe véve kérte fel az MTA 1991 elején a Szovjet Tudományos Akadémiát, hogy aMoszkvában őrzött csontvázat adja át aburjátoknak, hogy visszatemethessék a barguzini sírgödrébe. Ezt a zárólépést megakadályozandó csempészte ki a bevezetőben említett módon Morvai a maradványokat Clevelandbe. Ezzel megindult a csontok amerikai vizsgálatának folyamata! „Petőfi" koponyája A Clevelandi Klinikai Alapítvány (The Cleveland Clinic Foundation/CCF) két munkatársa, James T. McMahon, a Patológiai Osztály Elektronmikroszkópiai Laboratóriumának vezetője és Steven I. Reger, a Rehabilitációs Osztály vezetője, valamint Victor W. Weedn, az Amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete washingtoni laboratóriumának (AFDK) programigazgatója - csatlakozva Kiszely István éskét barguzini kollégája, B.Latimer és C. Simpson, a Clevelandi Természettudományi Múzeum munkatársai véleményéhez - 1991. november 27-én keltezett, s két magyar vezető személyiséghez írott magánlevelében máris egyértelmû azonosságot állapított meg a költő és a barguzini csontváz között. Állásfoglalásuk négy ismérve a Kiszely-féle „bizonyítékok" közül válogatva a következő volt: 1. A mért adatok (testméret, nem, kor) összevetése Petőfi ruházatával és a testalkatára vonatkozó kortársi leírásokkal, 2.A térdkalács hiánya megegyezik Petőfi köztudott testtartási rendellenességeivel, 3. A csontvázon végzett vizsgálatok és a fizikai sajátosságok Petőfi közismert balkezességét támasztják alá, 4. A kiálló bal szemfog megegyezik Petőfi daguerreotypiájával és a kortársak leírásaival. A kizárólagos azonosításhoz, a rokonság bizonyítására azonban az egyetlen tudományos eljárásként éppen ők javasolták még a DNS-módszer alkalmazását mind a csontváz neme, mind az édesanyja, illetve fiútestvére csontvázából vett minta alapján. Ehhez természetesen a Fiumei úti temető Petőfi-kriptájának felnyitására lett volna szükség. Az exhumálás fontosságának hangsúlyozására bejelentették, hogy tudományos küldöttség érkezik Budapestre, amelynek tagjai Mark A. Stoneking antropológusprofesszor, a Pennsylvania Állami Egyetem Embertani Tanszékének vezetője, Deborah L. Fisher igazságügyi szakértő, valamint az említett J. T. McMahonés S.I.Reger. A konferencia 1991. december 9-én egyoldalúra sikerült, mert az MTA szakértői a barguzini csontváz női meghatározásának tudatában elálltak a részvételtől. Ettől kezdve Kiszely folyamatosan hirdette, hogy az amerikai tudósok 95 százalékos biztonsággal megállapították „(ennél nagyobb bizonyosság a 'hagyományos' igazságügyi szakmában nincs): a csontváz azé, akit a magyarok Petőfiként ismernek. A teljes bizonyossághoz, a további vizsgálatokhoz a költő édesanyjának csontmaradványaiból kellene egy gramm." 1996 őszén újra fellángolt a vita a sírnyitásról, ami azzal azeredménnyel zárult, hogy Demszky Gáborfőpolgármester előírta azokat a tudományos feltételeket, amelyek biztosítása mellett a sírbontás lebonyolítható. Eszerint a „férfi eredményt" hozott amerikai DNS-vizsgálati eredmények bemutatását és a csontváz magyarországi azonosítását három új DNS-vizsgálat követhette volna, s ezek ismételt „férfi eredménye" nyomán felnyithatóvá vált volna a kripta! Ezeket az MPB nem vállalta, de csak 2001-ben tudtuk meg, hogy miért! Az „utolsó" magyar hadifogoly, Tamás Andrásrokonsági kapcsolatának megállapítása 2000 végén újra vitatottá tette, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal elnöke, Grespik László 2001. március 14-i engedélye pedig elérhető közelségbe hozta az MPB számára a sírnyitás lehetőségét. Ekkor azonban már a másik oldal is lépett! Vizi E. Szilveszterakadémikus, az MTA alelnöke megkérte az AFDIL-tól a Kiszely István által folyamatosan reklámozott vizsgálati eredményeket, s meglepetésére kiderült, hogy az említett J. T. McMahon és S. I. Reger 2000. november 16-án kelt kísérőlevéllel e szakvéleményeket (consultation report; növedéki naplószám: 2449128, ügyszám: 91C-002) már eljuttatta Sótonyi Péter egyetemi tanárhoz, a SOTE rektorához, aki egyben a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetének is az igazgatója és helyetteséhez, Keller Évához. Még 2000 decemberében megkapta e szakvéleményeket a Magistratum Studio munkatársa, PásztorEmíliais. Ebből az akcióból magam is kivettem a részem. Előbb Mitchell M. Hollanddel tisztáztam azt a súlyos inszinuációt, amellyel a barguzini csontvázat nőnek meghatározó vizsgálati eredményét Kiszely István azzal a hazugsággal igyekezett cáfolni, hogy ezt Holland egy MTA-kitüntetésért cserébe tette. Tőle tudtam meg az AFDIL igazgatójának, Brion C. Smith ezredesnek címét, aki március 19-i keltezésû emailjében kérésemre részletesen válaszolt. Összefoglalása természetesen egyezett a J. T. McMahon küldte, s másolatban a birtokomba került összes szakvéleménnyel. Az ezredes, aki a legteljesebb mértékben tisztában van a Petőfi Sándorénak feltételezett csontváz meghatározásának magyar jelentőségével, az amerikai vizs- 364 Természet Világa 2001. augusztus TÖRTÉNETTUDOMÁNY SZKEPTIKUS SAROK gálatokat a következőképpen összegezte: 1991-ben vetette fel J. T. McMahon és S.I. Reger az AFDIL-nál végezhető DNS-vizsgálat lehetőségét Kiszely és Morvai felkérésére az általuk őrzött barguzini csontvázmintából, s ezért a későbbiekben az a J. T. McMahon lett a vizsgálat AFDIL-on kívüli, külső munkatársa, aki a laboratóriumi szobájában, a nevezetes kék MALÉV-es táskában őrizte a csontvázat a 2001. májusi Magyarországra szállításáig. 1991 áprilisában kapta az AFDIL J. T. McMahontól az első mintát, de ez vizsgálatra alkalmatlannak bizonyult, ezért ő 1993. június 3-án pótlólag egy combcsontmintát küldött. Az 1994. május 6-án közreadott amelogenteszt eredménye szerint a minta női maradványnak bizonyult. Figyeljünk fel a vizsgálati jegyzőkönyvet aláírók nevére: Deborah L. Fisher, Mitchell M. Holland és Wictor W. Weedn! Az AFDIL ebből a mintából egy részt továbbküldött a már ismerős Stonekingnek, aki ugyancsak DNS-vizsgálattal szintén női eredményt kapott. 1996-ban J. T. McMahon az időközben kifejlesztett mitokondriális DNSvizsgálat lehetősége iránt érdeklődött, s a pozitív válaszra július 17-én négy csontmintát küldött. Ezek közül kettő volt vizsgálatra alkalmas, amelynek eredménye igazolta azt, hogy a bal sípcsont- és jobb felkarcsonttöredékek ugyanazon csontváz részei. Az utóbbi minta pótlólagos nemmeghatározása megerősítette, hogy női maradványból való. Az aláírók közül M. Holland és V. Weedn már ismerős, az övékén kívül még Jeanne M. Willard, MFS DNA Analyst és Jacqueline S. Raskin, MS, DNA Analyst szignója szerepel a szakvélemény végén. B. C. Smith e-mailjének következő két bekezdését szó szerinti fordításban idézem: „A dr. McMahonnal folytatott későbbi eszmecserék során kiderült, hogy az AFDIL eredményei egybehangzanak az ő független értékelésével, miszerint az összes csont valaha összetartozott - ami azt sugallja, hogy valamennyi ugyanattól az embertől származott - és az antropológiai vizsgálat alapján ez a csontváz vélhetően nő volt. 1996. október 1-jén dr.McMahon értesítette Kiszely professzort a Cleveland Clinic antropológiai értékelésének és az AFDIL vizsgálatának eredményéről. Azt javasolta [neki], hogy a maradványokon ne végezzenek további vizsgálatokat, és nem tartotta tanácsosnak, hogy Petőfi Sándor bármely anyai ágú rokonának exhumálását tovább erőltessék." Kérésemre a többi szakértőtől is megkaptam nekem címzett e-mail formájában konkrét állásfoglalásaikat. J. T. McMahon többek között megerősítette, hogy Kiszely és Morvai címére 2000. december 2-án S. Regerrel közösen küldött legutolsó levelükben azt tanácsolták Kiszely doktor és Morvai uraknak, „hogy sem a barguzini csontváz további analizálását, sem pedig egyéb vizsgálatot (például a Petőfi család bármely tagjának exhumálását) nem tartjuk helyesnek. Véleményünk szerint a barguzini csontváz nem Petőfi Sándoré, ezért semmiféle további vizsgálat nem szükséges, az egész vitát le kell zárni." M. Stoneking lényegében véve ugyanezt írta: „a barguzini 7. sírban feltárt csontváznak mind a morfológiai, mind a DNS-vizsgálata azt eredményezte, hogy a maradványok nőtől valók, tehát nem lehetnek azonosak a Petőfi Sándoréval. Ezért nincs értelme Petőfi édesanyja maradványai exhumálásának a mitokondriális DNS-összehasonlítása céljából." Itt említem meg, hogy még 1991-ben elkészült egy svájci kutató, MathiasSeifert, a zürichi Dendrokronológiai Laboratórium vezetőjének szakvéleménye, amely szerint a 28. sz. csontváz koporsójának fája 1854-1855-ből származik. Ez a keltezés természetesen nem több egy úgynevezett terminus ante quem nondátumnál, amely Petőfi Sándorral és a barguzini Petroviccsal az említettek alapján semmiféle kapcsolatba nem hozható. Az pedig, hogy mikor temettek el egy magyar szempontból közömbös, ismeretlen barguzini nőt, nos, az a Petőfi-ügyben teljességgel érdektelen! Vagyis miután az összes létező természettudományos módszer szerint nőtől származik a csontmaradvány, a Fiumei úti Petőfi-sír feltárásával csupán a címben feltett kérdést lehetne megválaszolni: Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nő. Vagy még ezt sem? A legújabban ugyanis azt az elképesztő ostobaságot szeretnék az MPB újságírói a közvélemény tudatába sulykolni, hogy az 1908-ban oda összetemetett Petőfi-rokonok csontjait valaki, akár az MTA tudtával is, kicserélte vagy eltávolította. Arra a kérdésre, hogy a temető őrzése és a látogatók nyilvánossága ellenére ezt a nem mindennapi mértékû mûemléki és régészeti munkát hogyan lehetett volna a legteljesebb titokban lebonyolítani, nincsen válasz. Csak botrány legyen! Hogyan is idéztem Voltaire-t cikkem első részének mottójában…? Összegzés A DNS-vizsgálatok eredményét kivéve, a leírtakat kellő részletezéssel és tudományos apparátussal mutatta be az 1992-ben megjelent Nem Petőfi! c. kötet. Kiszelynek tehát kilenc év állt a rendelkezésére ahhoz, hogy a megsemmisítő bírálatkomplexumot egészében vagy legalább részleteiben megtámadja. Erre azonban nem volt képes, két könyve a saját meghatározása szerint sem más, mint rövid bibliográfia és eseménynaptár „minden tudományos igény nélkül". „Lehet, hogy tévedtem - a tudomány mindig magában hordja a tévedhetőséget. Ekkor egész szakmai munkásságom semmit sem ért" - írta álnaiv módon Kiszely a Meghalt Szibériában címû kötete utószavában. Azonban ő nemcsak a hírhedt csontváz nemének meghatározásában és a személyének azonosításában, hanem a fenti reményében is tévedett! Miután B. C. Smith ezredes levele szerint legkésőbb 1996. október 1-től tudomása volt az AFDIL vizsgálati eredményeiről, attól kezdve tudatosan vezette félre a közvélemény naiv részét és a média kollaboránsait. Ezzel eljátszotta a tévedésnek azt a jogát, amely egyébként minden kutatót megillet. Azonban még ez a szomorú helyzet sem új! 1942-ben a segesvári csata évfordulóján Tempefői, azaz Sibelka Perleberg Artur(1901-1991) író, újságíró a szibériai sírkeresőket illetően a következő kétségbeesett felhívást adta közre a Magyar Nemzetben: „… bebizonyíthatjuk, hogy lehetetlenség, fizikai, erkölcsi és történelmi formában kizárt dolog, hogy Petőfi túlélte volna azt a július harmincegyedikét; ha a sajtóban újra és újra felmerülnek az ostoba, tudománytalan hírek, mégis gyökeret fog verni jó néhány fejben… Olyan keveset teszünk és olyan keveset tehetünk egy igazi és méltó Petőfi- tisztelet kialakulása érdekében. Mi lenne, ha a szerkesztő urak minden lapnál fogadalmat tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le?" Ehhez Dienes András, az egyik elismert Petőfi-kutató 1958-ban még hozzáfûzte: „Ha az a név, amelyet a [svigeli - K. L.] keresztre tettek, nem volna előttünk szent, hálás szatíratéma is lehetne. Így csak ennyit: miért Petőfi-kutatás ez?" IRODALOM °Eduard Viktorovics Demin (Gyomin): Do i poszle barguzinszkoj „szenszacii". Bajkal [Ulan-Ud°e] 1993.1 (jan./febr.) 105-159; 1993.2 (márc./ápr.) 97-145, 1993.3 (máj./jún.) 79-119. Alekszej Vasiljevics Tyivanyenko: Sandor Petefi v Barguziny. Ulan-Ud°e 1989. Fekete Sándor: A szibériai métely. Egy Petőfi-legenda feltámadása és újbóli elhantolása. Budapest 1990. Kéri Edit: Petőfi Szibériában?! Budapest 1990. Szabó Géza: Ásatás Barguzinban. A régész egy legenda nyomában. Budapest 1990. Nem Petőfi! Tanulmányok az MTA Természettudományi szakértői bizottsága tagjai és felkért szakértők tollából. Szerk.: Kovács László. Budapest 1992. Kiszely István: Mégis Petőfi? A szibériai Petőfi-kutatás irodalma időrendi sorrendben.Budapest 1993. Kovács László: Megállítható-e még Morvai? A barguzini csontváz nem Petőfi. Árgus/Székesfehérvár 8:2 (1997.március-április) 5-10. = Napjaink Petőfi-legendája. Mûvelődés/ Kolozsvár 51 (1998. február) 23-27. Kiszely István: Meghalt Szibériában. Egy szomorú magyar szellemi kórkép. A szibériai Petőfi-kutatás eseményei és irodalma időrendi sorrendben.Budapest 2000. Kovács László: Egy csontváz viszontagságai.Magyar Nemzet 64:116 (2001. május 19.) 30-31. Woller János: Tévedések végjátéka. Magyar Nemzet 64:116 (2001. május 19.) 31. Kovács László: Botrány a Kerepesi temetőben? Kis Újság, 4:25 (2001. VI. 22.) 6; 4:26 (VI. 29.) 9. A további irodalmat l. főként a Nem Petőfi c. kötet cikkeinek végén.