/Forrás: Természet Világa 132. évf. 7. szám, 2001. július./

KOVÁCS LÁSZLÓ Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nõ?

Elsõ rész

A közép-európai legendák Kezdettõl fogva értelmetlen volt a barguzini vita, mert jelen ismereteink szerint Petõfi Sándor sohasem járt Szibériában, ezért ott sem sírja, sem csontváza nincsen. Kétrészes cikkünk elsõ fele azokat a fõként magyar legendákat tekinti át, amelyek hitelképtelen adataira támaszkodva indult el az 1989. évi expedíció, a második rész pedig a barguzini csõdöt részletezi, amely a közvélemény elõtt csupán a nevezetes nõi csontváz téves nemmeghatározásában csúcsosodott ki! „Leitattuk ezt a Krucskovot és a Krucskov úr segítségével kivettük a ládából, amivel letartóztattak, és ott maradt Petõfi, a csontvázat, a feleségem egy maléves kézitáskájába tettük és visszapecsételtük az üres ládát, mi pedig egy óra múlva indultunk New Yorkba a feleségemmel” – mesélte az 1991 tavaszán történteket Morvai Ferenc, a Megamorv Petõfi Bizottság (a késõbbiekben MPB) vezére. Magyarra fordítva a szót, így lopták ki az USA-ba a hírhedt nõi csontvázat, hogy elkerülhessék az MTA által szorgalmazott barguzini visszatemetését. Krjucskov úr egy régivágású szovjet-burját miniszterelnök-helyettes volt, aki „nagyon szerette a magyar pálinkát”, s õ érkezett Moszkvába a csontváz hivatalos hazaszállítására. Morvai másik meseváltozata szerint az MPB antropológusa itta meg a levét ennek az ügyes stiklinek, ugyanis „Pesten félreállították õket, Kiszely hátát jól megcsapkodták gumibottal, miért cipelgeti azt az üres ládát, és hol van Petõfi. Morvai mindjárt leszáll New Yorkban, mondta. Úgy csempésztük ki a Petõfinek vélt csontokat az Egyesült Államokba.” Így tûnt el a csontváz a hazai tudományosság látókörébõl, de nem fölösleges újra áttekinteni, hogy miképpen került bele. 1849. július 31-én több szavahihetõ személy látta a csatából polgári ruhában, fegyvertelenül menekülõ költõt, s feltételezett holttestének is akadt, általában hitelesnek tekintett szemtanúja: Gustav von der Heydte õrnagy. A nép körében azonban élt Petõfi megmenekülésének a reménye, de amikor még évek múltán sem jelentkezett, hallgatásának okát távoli, szibériai fogságában sejtették. Nem akarták tudomásul venni, hogy meghalt, inkább hittek a fel-felbukkanó ál-Petõfiknek, akiknek a csaló mivolta rendre bebizonyosodott. A tudomány kezdettõl fogva kizárta az 1849-es magyar hadifoglyok szibériai számûzetésének lehetõségét. Az MPB tagjai sem bukkantak egyetlen hiteles forrásra sem, ami ezt cáfolta volna. Ahhoz pedig, hogy éppen a költõ jelentett volna kivételt, konkrét bizonyítékokra lett volna szükség. Ilyen azonban korábban sem volt ismeretes, és az utóbbi másfél évtized lihegõ igyekezete ellenére sem sikerült találni. Mivel Petõfi Sándor a XIX–XX. század fordulója tájától kezdve aligha lehetett volna életben, a majd csaknem négy évtizeddel késõbb jelentkezett, s egymásnak is természetesen ellentmondó legendagyártók már csupán a sírhelyének megtalálását bizonygathatták. A legendák pedig törvényszerûen elégtelennek bizonyultak az ásatás színhelyének kijelölésekor. A visszaemlékezõk többsége csupán azonosíthatatlan vagy azonosítható településneveket (pl. Barkája, Barguszinszk, Barguzin, Csita) említett, ahol Petõfi Sándor szibériai sírját látták, vagy hallomásból szereztek róla tudomást. Ezek az adatok konkrét helyszíni utalásokat azonban nem tartalmaztak, tehát régészeti vizsgálatra eleve alkalmatlanok voltak. Mindössze az alábbi négy legenda állított többet a helyszín megnevezésénél. HERMANN FRIEDRICH BOENISCH (Bécs, 1896. november 11.–St. Pölten, 1978. május 21.) A magyar legendák elõfutára egy eichgrabeni író, H. F. Boenisch 1936-ban megjelent cikke volt, amelyben két állítás szerepelt. Eszerint 1918–19-ben a csitai hadifogolytáborból szabadult két magyar tiszt a messzi jakutiai északon, a Sziligir folyó mentén magyar település nyomaira bukkant, amirõl tõlük az 1916-tól valóban kelet-szibériai hadifogoly Boenisch is értesült. Amikor pedig Harbinban ezt elmesélte Lev Ivanovics Skridelszkij orosz alezredesnek, az hihetõnek találta a történetet, s a következõkkel toldotta meg. Korábban maga is Jakutiában szolgált, s ott a számûzöttek 1875. évi hivatalos listáját lapozgatva akadt meg a szeme egy 1857. május 18-án Ikatovo faluban meghalt rab, Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevén. Tiszteletre méltó mûveltséget sejtetne, hogy ebbõl Petõfi Sándor visszaszlávosított nevére tudott következtetni, s ezzel a magyar lapok által is átvett feltevéssel alapozta meg a késõbbi magyar legendákat. BARÁTOSI LÉNÁRTH LAJOS (Máriaradna, Arad megye, 1892. március 3.–Komádi, 1968. április 18.) Boenisch nyomában Magyarországon elõször 1938. április 10-én egy kerekegyházi (Bács-Kiskun megye) magánzó, Barátosi Lénárth jelentkezett a késõbbi legendája még kiforratlan változatával, amelyben azonban már szerepelt a jakutiai Sziligir folyó mellett a Petõfi alapította Kõrös/Kerizs falu, a temetõjében az alapító sírjával. Ettõl kezdve Barátosi Lénárth, aki a párbeszédek, leírások és az adatok megszállottja volt ugyan, de részletgazdagon elõadott mondanivalóját az elõzményekre való tekintet nélkül állandóan változtatta, egymást követõ cikkek és fõként interjúk sorozatában variálgatta az említett alaptörténetet. Eszerint egy német származású svájci professzor ázsiai expedíciójának résztvevõjeként õ bukkant elõször a költõ szibériai sírjára. Miután mindent mindig másképpen ismételt, variációi közül itt az 1939-es elmondású és 1908-as indítású legendáját ismertetem. Eszerint Barátosi Lénárth Anton Otto von Geck 1908–1913 közötti szibériai expedíciójának tagjaként 1909 júniusában Petõfi strázsamesterének unokája, Vaszilij Vaszilijevics Dragomanov kíséretében a saját szemével látta s le is fényképezte a költõ sírját az ekkor már Sziligir menti Körözsben. A sírfeliraton Skridelszkij emlékei és a saját kitalálásai imígyen keveredtek: Alexander Stjepanovics Petrovics honveg ernagi Halva itt 1857 május 18 Õ csinálta falut: Körö[z]söt E bámulatos ostobaság hitelét Cholnoky Jenõ földrajzprofesszor ingatta meg azzal, hogy a nevezett helyen semmiféle település nem létezik. Erre Barátosi Lénárth úgy reagált, hogy egymást követõ interjúiban mintegy 2000 km-es távon vándoroltatni kezdte e nem létezõ Körözst, temetõjében a Petrovics-sírral. Elõször mint Szelengir/Sziligir-parti települést a Bajkál északi végéhez, majd Szelenga mentiként a délihez illesztette, végül az alább ismertetendõ Svigel Ferenc, késõbb pedig Sándor József legendájához csatlakozva, a nagyjából középtáji Iliszunszkkal, illetve Iljiszunszkajával azonosította. Miután az említett másik két legendagyártóban vetélytársat látott, következetlenségében teljesen mértéket vesztett. 1940-ben azt állította, hogy az akkor már iliszunszkinak mondott Petõfi-sírt õ kereste fel elõször 1912-ben, ahová Svigel a maga beszámolója szerint is csak 1916-ban jutott el. E sorok írásakor Barátosi Lénárthnak még csak a 94 kéziratos oldalból álló, 1948-ban vagy még késõbb összeállított vitairatát ismertem, amelyet Komádiban nyugdíjas tanítóként keltezetlenül írt; egy további, egyelõre ismeretlen naplóját pedig Münchenben unokája, Gál Csaba zeneszerzõ õrzi. Az elõbbi szövegében Barátosi Lénárth komikus kísérletet tett a saját és a svigeli állítások összeegyeztetésére, mert idõközben rájöhetett az 1940. évi nyilatkozatának képtelenségére. Meséjét most már úgy formálta, hogy õ abban a Kõrösben, amely viselte a Szabad-Szállás és Vengerka-Szelo nevet is, a hivatalos orosz neve pedig Barguszinszk volt (!), valóban látta 1911. május 12-én az említett feliratú sírt, de errõl a Bering-szorostól visszatértében megtudta, hogy alatta nem nyugszik senki. Az öreg Dragomanov strázsamester ugyanis megsértõdött Petõfi házasságkötésén, és csupán a baráti látszat fenntartásáért építette az üres emlékhelyet, mert a költõ fiatal feleségével Iljiszunszkba költözött és ott is halt meg. Ottani „valóságos” sírját Barátosi Lénárth 1912. november 8-án látogatta meg. Kidõlt keresztjén két sírfeliratot is talált, az egyik hogy, hogy nem, nagyjából a saját korábbi magyar, a másik a svigeli orosz szövegnek felelt meg. A kidõlt sírjelet új diófa keresztre cserélte, mindkét feliratot újrafestette, sõt a tábla hátára felfestette a dátumot és saját magyarországi címét is. Nem csoda hát, hogy Svigel 1916-os ottjártát követõen fel is vette vele levélben a kapcsolatot. Itt döccent csak egyet Barátosi Lénárth meséje, ugyanis Svigel csak az orosz feliratváltozatra emlékezett, a mesemondót pedig az sem zavarta, hogy a költõ halálozási évét 1857-rõl a svigeli 1856-ra kényszerült módosítani. Függetlenül a sírhely vándoroltatásától, Petõfi szibériai továbbélésének igazolására Barátosi Lénárth felsorolni sem könnyû mennyiségû bizonyítékot gyûjtött. A nem létezõ Körözsben lefényképezte Petõfi székét, és azt az asztalt, amelynek lapjára a költõ ebédelés közben mintegy 400 strófát firkált, s amelyet hû strázsamester kísérõjének, az öreg Dragomanovnak a burját felesége (!) két füzetbe másolva gyûjtött össze. E füzetekrõl is fénykép készült ugyanúgy, mint a költõnek a segesvári csatában közismerten nem viselt õrnagyi zubbonyáról, amelynek vérfoltjai a testén áthatoló kozák lándzsaszúrás nyomait õrizték. Ehhez az ereklyéhez a fegyvertelenül a csatába ment Petõfi kardja csatlakozott, pengéjén Damjanich János (nem pedig Bem József) tábornok 1849. évi ajándékára utaló felirattal. Mindezen fényképeket az expedícióról való 1913. évi hazaérkezését követõen egy jelentés kíséretében átadta a Honvédelmi Minisztériumnak, ahol azok sajnálatos módon elvesztek. Bár Barátosi Lénárth e fontos fényképek másodpéldányait vagy negatívjait megõrizhette volna, saját bevallása szerint (!) még 1940-ben is a birtokában maradtak az alábbi dokumentumok: a költõ Barguzinban kiváltott házasságlevele, halotti levele, Sándor fiának keresztlevele és halotti levele, Petõfi unokájának születési bizonyítványa, továbbá a költõnek Szibériából a Kunszentmiklóson és Szabadszálláson élt Baky családhoz írott levelei, végezetül az a térkép, amelyet Barátosi Lénárth Körözs/Iliszunszkban kapott, fedelén a költõ írásával: „PETÕFI SÁNDOR ÕRNAGY TULAJDONA 1849.” Milyen kár, hogy mindebbõl soha egyetlen darabot sem mutatott meg senkinek! Mellékes, de nem érdektelen színfolt, hogy az Ázsia-utazó a Kaukázusban maga fedezett fel egy vipra nevû pumaszerû, a borzéhoz hasonló bundájú, borjú nagyságú vadállatot, amely szintén az említett bizonyítékokhoz hasonló sorsra jutott: megsemmisítõ kritika vonta kétségbe a létezését! Mindez azonban csupán filológiai játék volt abból a célból, hogy betekintést adhassak Barátosi Lénárth költõi lelkivilágába. A lényeg azonban más: kérésemre a Svájci Földrajzi Társaság nevében Hella Marti nemrég közölte, hogy Anton Otto von Geck professzor nem létezett, ami nemcsak a szibériai expedíció vezetésében akadályozta meg, hanem abban is, hogy Barátosi Lénárthot magával vigye. Bizony, a jeles utazó sohasem járt Szibériában, s amit nem a legendagyártó kortársaitól kölcsönzött, azt maga találta ki. E sorok írásakor még az életrajza is homályos. A Magyar írók élete és munkájaVicziánJános szerkesztette 18. kötetében írottakba a szibériai út bele sem fért: eszerint Barátosi Lénárth az 1910. évi nagyszebeni érettségi után Kufsteinba ment, ahol 1911-ben feleségül vette báró Vetscherra Saroltát. A felesége 1913-ban gyermekszülésben meghalt, õ pedig a 33. gyalogezredhez vonult be Aradra, s mint létszámfölöttit a 82. gyalogezredbe helyezték. Végigharcolta a világháborút, s 16 hónapi olasz fogság után 1919 áprilisában tért haza. Ha nem említette volna a szócikk, hogy 1934-tõl Kerekegyházán élt, fel sem vetõdött volna bennem a verseket, monográfiá(ka)t író mûszaki tisztviselõ és a szibériai Petõfi-ügyben többször itteni lakosként nyilatkozó utazó azonossága. Hûtelen lett volna azonban önmagához, ha nem volna olyan életrajzi változata is, amelybe az ázsiai utat is beillesztette. Legújabb életadatait HanthyKinga közölte a Magyar Nemzet 2001. március 17-i számában, de még ezek sem véglegesek, hiszen a hatvanas évek végén a Hajdú-Bihar megyei Komádiban élt. Itteni hagyatékaként adták be a debreceni Déri Múzeumba az eddig még nem közölt, s éppen a svigeli legendával azonosuló, de ugyancsak hitelképtelen vitairatát, amelyre egy zsadányi jegyzõ bukkant rá, s amelyet Petõfi szibériai továbbélése új hiteles bizonyítékának tekint. Petõfi Sándor állítólagos fejfája Iliszunszkban (Svigel nyomán) SÁNDOR JÓZSEF (1898–1971?) Idõrendben az utolsó legendagyártó Sándor József nyomdász volt, aki az 1941-ben megjelent, de 1939-re visszakeltezett könyvében legalább nem állította magát helyszíni megfigyelõnek. Csupán annyit mesélt, hogy amikor hadifogolyként 1918-ban a novonyikolajevszki (= novoszibirszki) tábor egyik barakkjában elfoglalta helyét, a felette lévõ priccsen egy újságpapírba csomagolt fényképet talált. A fotó a Svigel-féle fénykép példánya volt, az újságban pedig a Svigel-féle 1916. évi sírfelfedezés orosz nyelvû beszámolóját olvashatta. Miután egyebekben is csupán abban különbözött vetélytársától, akivel igazságát követelve még perre is ment, hogy Svigel a sír helyszínét Iliszunszkban, õ pedig Iljiszunszkájában nevezte meg, a késõbbiekben vele nem foglalkozom. Bár 1920-ban már hazatért Magyarországra, 1939/1941-ig õ is kivárt, s a lényeget tekintve Svigel-epigonként értékelhetõ. Barátosi Lénárth 1940-ben csatlakozva Svigel publikált felháborodásához, maga is azon a nézeten volt, hogy Sándor József 35 pengõért vásárolta meg minden dokumentumát a nyomorgó munkanélküli nyomdász Svigeltõl. Barátosi Lénárth debreceni vitairatában még az is szerepel, hogy mintegy húsz levelet váltva Sándor József kiszedte belõle az összes információját, de talán 1941-ben összevesztek, ezért megtiltotta Sándornak, hogy adatai a könyvében megjelenhessenek. A Petõfi Társaság elnökéhez 1940. december 10-én írott levele viszont még azt a pillanatnyi állapotot tükrözte, amikor Sándor Józseffel volt azonos véleményen: „Svigel ügye nem kóser, adatai nem fedik a valóságot. Õ sohasem látta Petõfi sírját, rajtam kívül az országban csak egy ember van, aki azt látta, s kinek adatai megfelelnek a valóságnak: ez Sándor József író, aki 12 évvel utánam [sic!], mint hadifogoly találta azt meg.” E furcsa kijelentésen viszont a Petõfi Társaság szakbizottsága csodálkozott el, mert éppen Sándor József volt az egyetlen a három legendagyártó közül, aki maga mesélte úgy, hogy õ bizony sohasem járt a nevezetes sírnál. SVIGEL FERENC (?–?) Svigel Ferenc nyomdász nemcsak legendát „gyártott”, hanem maga készítette hozzá több lépésben a legjobb tehetsége szerinti bizonyítékokat is! 1916-ban tett felfedezésének közzétételével õ is kivárt, hiszen csak 1940 nyarának végén adott interjút Abonyi Ernõ újságírónak a Magyarság augusztus 4-i és szeptember 4-i számába. Beszámolója szerint hadifogolyként került a berezovkai (=Verhnyeudinszk/Ulan-Ude) táborba. Egyszer vásárlás közben jutott tudomására, hogy egy Varga nevezetû helybéli magyar szerint a 320 versztnyire lévõ Iliszunszk temetõjében sok magyar sír között van Alekszander Petrovics magyar költõ és õrnagy nyughelye is. Svigel többedmagával valamikor 1916 augusztusa elõtt el is utazott Iliszunszkba, ahol az ottani negyvennyolcas magyar foglyok leszármazottainak egyike vezette ki õt a Donszkaja ulica végén lévõ temetõbe. Egy tatár kereskedõ sírja mellett a következõ feliratú sír elõtt álltak meg: Alekszandr Sztyepanovics PETROVICS Vengerszkij major i poet Umer v Iliszunszke (Azija) v 1856 godu v maje meszjace (azaz: Alekszandr Sztyepanovics Petrovics magyar õrnagy és költõ, meghalt Iliszunszkban [Ázsia] az 1856-os évben, május hónapban). Ezután egyik fogolytársa beszaladt a városba a fényképészért, aki lefotózta a sírt. A kép megmaradt ugyanúgy, mint Svigel egyéb bizonyítékai: a svéd vöröskereszt térképe, amelyen a Szibériába hurcolt magyar hadifoglyok alapította 12 falu látható, továbbá egy újságkivágás az Amurszkaja Zsizny 1916. augusztus 17-i számából, a felfedezés korabeli említésével. Miután Svigel részletezni tudta Petõfi megmenekülésének, szibériai számûzetésének, majd barguzini s végül iliszunszki életének és ott 1856 májusában bekövetkezett kórházi halálának eseményeit, mindez olyan kerek egésznek látszott, hogy Barátosi Lénárth és Sándor József csatlakozni kényszerült hozzá. Azonban a beható vizsgálat, amelyet még 1940–41-ben a Petõfi Társaság végzett el, elutasította Svigel bizonyítékait. A legendagyártót az elutasítás további dokumentumok készítésére sarkallta. 1942 augusztusában Magyar Csik Józsefnek a Kis Újságban megjelent írásában egyebek között közreadta Petõfi Szibériában, 1853-ban írt utolsó költeményének elroncsolódott újságkivágatát is. Késõbb újra közölte teljes anyagát egy 1943. október 24-re tervezett pesterzsébeti elõadásához mellékelt füzetkében, immár további újságkivágással bõvítve. Az utóbbi Gyóni Géza versei és Petõfi iliszunszki költeményei közös könyvben tervezett kiadásáról adott hírt. A füzetkében jelezte, hogy minden dokumentum eredetije akkor még a birtokában volt! Így állt össze a svigeli anyag. Lássuk most a jelenleg érvényes, az összes korábbi véleményt is figyelembe vevõ, részletes értékelést! Eduard Viktorovics Gyomin ulan-udei helytörténész kutatásai szerint a XIX. század második felében Iliszunszk még település sem volt, csak mindössze a Barguzin folyó révjének bal partján, néhány burját jurtából álló lóváltó állomás (pritraktovaja sztancija). Nem lakott benne egyetlen magyar sem, de még nem burját lakójára sem maradt adat. Természetesen nem álltak benne (fa)házak, hát még kórház! Nem voltak utcái, s így nem volt Donszkaja ulica sem, amelynek a végén nem létezett a temetõ. A burjátok a halál színhelyén temették el a halottaikat; temetõ csupán Iliszunszk XX. századi utódában (?), Eleszunban létesült, amit 1989-ben éppen a MPB tagjai regisztráltak. A nem létezõ temetõben aligha állhatott síremlék, amelyrõl amúgyis nehezen lehetett volna ilyen semleges hátterû fényképet készíttetni. A fényképen ugyanis nem látható sem a keresztnek a sírhantba szúrt vége, sem a sírhant növényzete, sem a mellette említett tatár kereskedõ sírjele, vagy bármilyen bokor, fa, kerítés, netán az ég felhõzete. Természetes, hogy a nem létezõ település nem tudott volna eltartani fényképészt, szakember viszont aligha készített volna ilyen semmitmondó fotót. Érzelmileg pedig elvárható lett volna, hogy Svigel és bajtársai a kereszt száraira könyökölve, a fényképezõgép lencséjébe bámulva hitelesítsék a felvételt. A bizonyára Budapesten házilag készült fénykép ilyen lehetõségének híján láthatta jónak Svigel a nem keményfa táblába vésett, hanem inkább deszkalapra vagy kartonra festett furcsa felirat összeállítását. Ugyanis csak a hamisítás ténye magyarázhatja a halálozás helyének szerepeltetését, hiszen Iliszunszkban felesleges lett volna erre külön utalni. Svigelnek azonban a jellegtelen fényképen legalább egy eleve rajta szereplõ bizonyosságra szüksége volt, amelyet még az „Ázsia” szóval, a kontinensre történt további utalással vélt pontosítani. Az írásbeli bizonyítékok közül az Amurszkaja Zsiznybõl származtatott újságkivágás szóhasználati és nyelvtani hibáira már a Petõfi Társaság bizottságának segítõje, Darvas János szerkesztõ rámutatott, a bizottság pedig a hitelességet kizáró további érvnek tekintette az újságkivágás hátoldalának szövegét: Ivan Nyikolajevics Tyimofejev barguszini (a hibás sz betût az alább tárgyalt térképrõl véve át!) Dosztojevszkaja ulicai csemegekereskedõ „véletlenül” teljes épségben megmaradt hirdetését. A nevezett lap ugyanis Blagovescsenszkben jelent meg, másfél ezer kilométerre Barguzintól, ahol egy ilyen hirdetés bizonyára hatástalan maradt volna, viszont a sír megtalálásának hírét inkább egy helyi, verhnyeudinszki újságban közölhették volna. Az pedig manapság derült ki, hogy a Svigel széljegyzetezte 1916. augusztus 17-én a lap már nem is létezett, Barguzinban pedig nem voltak utcanevek, különösen nem a hajdan szibériai kényszermunkára küldött Dosztojevszkijrõl elnevezve! Jevgenyij Beresztovszkij és Kiss József anyaggyûjtése alapján átgondolatlan hamisításnak tekinthetõ az a Petõfihez kötött magyar nyelvû verstöredék is, amely nem szerepel a Russzkoje Szlovo 1916-os számának sem a Svigel idézte, sem egyéb helyén. Hogyan is jelenhetett volna meg a világháború alatt az orosz olvasók számára érthetetlen, latin betûs, magyar szöveg, amelynek keletkezési dátumát az alányomtatott 1853-as évszám természetesen nem bizonyította volna. Szintén csalásnak bizonyult a költõ hiteles aláírásának melléklete, ez ugyanis hazai publikációkban már 1850-tõl ismertté vált, szerepelt a Pallas lexikonban (1893) és a Ványi Ferenc szerkesztette Magyar irodalmi lexikonban (1926) is, tehát Svigelnek módjában állott bármelyik helyrõl kifényképeznie. Mivel pedig teljes Petõfi-verset nem óhajtott gyártani, az újságlap töredékességét azzal magyarázta, hogy a bakancsa talpába rejtve mentette meg, s ezért ment tönkre, szemben az összes többi dokumentumával, amelyeket épségben hozott haza. Barátosi Lénárth viszont nem a papírmorzsoló bakancsában mentette meg Petõfi kerezsi verseit, mégis valóságos csoda (!), hogy egyedül éppen ennek a szövege maradt meg, amint az a már említett debreceni vitairatában olvasható (a svigeli szövegtöredékek kurziválva): Rabság, szabadság, – e két szó Tölti be fogoly napjaimat. – Mi vár reám és mi vár reátok? Egy kettõs átok, mi véget nem ér? Szabadságot adj nékünk Istenünk, Melyet mi is megkaphatunk... Ökölben a gondolat, terv, Távol az örök hó mezején. Iljiszunszk 1853. III. 7. Ez még akkor is szép költõi teljesítmény, ha a töredékes hatodik sor betûaljainak sorozata egészen más szavakat sejtet. További megjegyzésem mindössze annyi, hogy zord tele ellenére a Bajkál-tó gyönyörû vidéke az örök hó mezejének semmiképpen sem tekinthetõ. A Gyóni–Petõfi közös verseskötet kiadásának orosz nyelvû hírét közlõ újságkivágást Svigel az Irkutszki Újság 1917. augusztusi jegyzettel keltezte. Nincs tudomásunk valamiféle ilyen címû orosz nyelvû hadifogoly lapról, hivatalosan ilyen újságot Irkutszkban nem is adhattak ki. Ráadásul nem létezett az Irkutszkaja Gazeta vagy hasonló elnevezésû orosz folyóirat sem. A városban az idõ tájt az Irkutszkaja Zsizny jelent meg, de annak augusztusi számaiban Jevgenyij Beresztovszkij kérésére a szóban forgó adatot nem találták meg. Egyébként a hamisítás ötlete nyilvánvalóan a Gyóni Társaságnak az 1939–40-es évek lapjaiban gyakran szellõztetett tervébõl fakadt, hogy a krasznojarszki (!) hadifogolytáborban elhunyt névadójuk földi maradványait hazaszállítsák. A svéd vöröskereszt oroszországi térképérõl Svigel azt állította, hogy a svéd segélyszervezet beosztva jutott hozzá. Magam derítettem ki az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában vizsgálódva, hogy ez valójában egy Bécsben 1918 táján kiadott színes papírtérkép volt, s a hadifogolytáborok és a szállítási állomások bemutatására szolgált. Svigel e térkép fekete-fehér változatát jelentette meg, s néhány változtatást is eszközölt rajta. A színvesztést pótlandó, tollal bepöttyözve tette felismerhetõvé a Bajkál-tó felületét, aláhúzott néhány fontosabb helynevet, így a német helyesírású Irkutskot, Bargusinskot,Ilyssunskot és Tschitát, s utóbbitól északra pedig csúnya betûírással felvitte és aláhúzta az orosz Vengerka helynevet. Ez nagyon szerencsétlen lépés volt, hiszen a szó jelenleg is ’magyar tánc, csárdás, huszármente, bõrkabát, bekecs’, tájszóval ’ugorka’, ill. ’magyar nõ’, de kevésbé szemérmesen, viszont közismerten ’kurva’ jelentésû. Az utóbbi lépésre valószínûleg az ösztönözte, hogy a Vengerka helynév gyakori volt a szibériai visszaemlékezésekben, hadd idézzek egyet Tarczali dell’Adami Géza:Megváltás Szibériából (kidolgozta Vámosi Saáry Jenõ) címû, 1925-ben megjelent könyvébõl: „A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve... Egyik másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petõfi ulica... A vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mahorkai hamvát, jóízû tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: jóccakát koma. – 1849-ben szakadt oda egy maroknyi magyar honvéd. Ott is ragadt.” Svigelnek nem volt érzéke a helynevekhez, amit nem csak ez a választás bizonyít; az általa e térképrõl leolvasott, német helyesírású magyar helynevek még némi humorizálást is megengednek: Kalács, Ivanovbor, Csizma, Mura, Medvesi, Movabalta, Vargasi, Csik, Balta, Baja és a két nekem legjobban tetszõ: Alakul és Bélalova! Még olyan apróság is hamisnak bizonyult, mint az iliszunszki Petõfi-sírt 1916-ban felkeresett verhnyeudinszki svéd vöröskeresztes megbízott, Herbst kisasszony neve. A svéd tisztségviselõt azonban valójában Olga Brändströmnek hívták és iliszunszki kirándulásának nyoma sincs! A felsorolt dokumentumok saját kezû hamisítása megmagyaráz egy további furcsaságot. Elmondása szerint Svigel abban a berezovkai táborban volt hadifogoly, amelyet a mai olvasó valamilyen Gulag-létesítményként képzel el. Pedig ez a maga idejében inkább egy jól felszerelt katonai telep volt, vasút- és gõzhajóállomással, villanyvilágítással, fûtött kútházas kutakkal. A nagyszámú gerendabarakkon kívül mûködtek benne irodák, mûhelyek, raktárak, konyhák, sütödék, fürdõk, mosdók, fertõtlenítõk, kórház, gyengélkedõk, gyógyszertár, istentiszteleti helyek, színház, boltok, istállók, s a különbözõ adatok szerint 1916-ban a más nemzetiségûeken kívül 833–1307 magyar tisztet és 8500–21 544 legénységi állományú foglyot õriztek itt. Rendszeres katolikus és református istentiszteletet tartottak 50-60 tagú tanítói kórussal, 68 tagú zenekarral. Mûködött a színházi és sportélet. Tábori újságjuk Berezovka, majd Magyar Újság, illetve Hírmondó néven jelent meg, de maradt szórványos adat a Hajnal és Fogolyélet címû lapról is. Hiába említette tehát 1940-ben Svigel, valamint több, csupán az õ beszámolóit követõen jelentkezett, újságolvasó hadifogolytársa (például Darab Lajos, Hagymási István, Horváth István, Pálffy Károly stb.), hogy az iliszunszki Petõfi/Petrovics sír 1916-beli felfedezése a táborban közbeszéd tárgyává vált, több évtizedes hallgatásukra nincsen más magyarázat, mint a nevezett esemény meg sem történte! A berezovkai tábor több száz tanult, mûvelt lakója közül bárkitõl elvárható lett volna, hogy hazatérve azonnal közreadja a szenzációt. Ráadásul akadt köztük a szibériai Petõfi-kérdéssel foglalkozó, arról író, de a nevezett eseményt mégsem említõ fogolytárs is: dr. Strém István, s a fentebb idézett Tarczali dell’Adami Géza! Svigel anyagát a Petõfi Társaság szakbizottsága a Koszorú 8 (1941–1942) számában megjelent értékelésében legendának nyilvánította. Kiss József már 1991/1992-ben ennél „határozottabban [jelentette ki], hogy Svigel tudatos csaló volt, s nemcsak az állítólagos sírfénykép, hanem a többi »bizonyítékai« is közönséges hamisítvány.” Ezt a kijelentést kívántam a fenti részletes ismertetéssel még jobban alátámasztani. Svigel Ferenc egymásra is utaló bizonyítékainak minden olyan részlete, amit az ellenõrzés folyamatában bármilyen egyéb adattal össze lehetett vetni, tudatos hamisítványnak bizonyult. Svigel Ferenc legendája tehát nem történeti forrás. Mindennemû tudományos vizsgálatra alkalmatlan, sem az egésze, sem bármelyik részlete alapján semmiféle felhasználható következtetés nem vonható le belõle. Nem egyéb a Petõfi-legendakör egyik jól felépített, de csupán kutatástörténeti jelentõségû részleténél. A történeti források hiányát az MTA Harsányi László orvosprofesszor vezette (1.) Petõfi Bizottsága (MTA–PB) az 1991. évi jelentésében, illetve 1992-ben a Nem Petõfi! címû kötetben a mondakör lezárásaként értékelte, s ehhez Kosáry Domokos történész-akadémikus, az MTA elnöke jóváhagyólag csatlakozott. Ezért tekinthetõ az MTA nagyvonalú gesztusának, hogy az MTA (1.) PB-ának elnöke, Harsányi László halálát követõen Bökönyi Sándor akadémikus vezetésével felállította az MTA–(2.), s az õ elhunyta után Hanák Péter akadémikus elnökségével az MTA–(3.) PB-át, amelynek kizárólagos feladata az volt, hogy az MPB által pótlólag megszerezhetõ dokumentumokat minõsítse. Erre összesen egyetlen kísérlet történt, s a még 1991-ben Szibériából hozott új bizonyítékokat Hermann Róbert hadtörténész-kandidátus részesítette megsemmisítõ bírálatban. Összefoglalásul megállapítható, hogy a Boenisch–Barátosi–Sándor–Svigel-féle legendák (végsõ megközelítésként a Svigel-féle változatban összpontosult) hamis adatai elégtelenek a költõ Bajkál vidéki továbbélésének feltételezéséhez. Mai ismereteink szerint Petõfi Sándor soha nem került Szibériába, sírt ott neki nem áshattak, ezért azt senki nem találta, találhatja meg! Törvényszerû volt tehát, hogy az MPB ásatása sem talált reá.