Beküldte: B.Kiss-Tóth László

Tudjuk azt - s ebben a zsidóság igazat fog nekünk adni, - hogy a zsidó állampolgárok túlnyomó része, különösen az az intellektuel réteg, mely a szabadkőművességben oly hatalmas tömegben verődött össze, a liberális kormányzat idején megmagyarosította nevét. Vannak vezetéknevek, amelyekről, magyar hangzásuk ellenére is egész bátran állíthatjuk, hogy csak zsidót rejtettek el, keresztény ezen neveken, vagy csak elenyésző kis mennyiségben fordult elő. Az Aczél, Ágai, Ágoston, Áldor, Arányi, Arató, Ardó, Bán, Bakonyi, Balassa, Balázs, Bálint, Balkányi, Ballá, Balog, Bánó, Bárdos, Barna, Bársony, Barta, Bartók, Bartos, Bedő. Békés, Benedek, Beregi Berényi, Bernát, Bihari, Biró, Bodnár Bodor, Bokor, Bolgár, Bondy, Boros, Csillag, Dános, Darvas, Deák, Dénes, Déri, Dózsa, Erdélyi, Erdős, Fábián, Faludi, Faragó, Farkas, Fazekas, Fehér, Fekete, Fodor, Forbát, Fónagy, Forgács, Földes, Földi, Fülöp, Gál, Gábor, Gara, Garai, Gárdonyi, Gárdos, Gáspár, Geller, Gellért, Gelléri, Gergely,
Gerő, Gombos, Gonda, Gömöri, Győri, Hajdú, Hajnal, Hajós, Halász, Harsányi, Havas, Hegedűs, Herczeg, Hevesi, Hollós, Horvát, Hűvös, Illés, Irsai, Jakab, Jónás, Kádár, Káldor, Kallós, Kálmán, Kalmár, Karcag, Kardos, Katona, Kelemen, Keleti, Kemény, Kende, Képes, Kertész, Kis, Komlós, Kondor, Kovács, Kozma, Kun, Kürti, Ladányi, Lakatos, Lakos, Láng, Lányi, László, Lázár, Lénárd, Lénárt, Lendvai, Lengyel, Lóránt, Lukács, Magyar, Márkus, Márton, Martos, Mátrai, Medgyes, Mezei, Miklós, Molnár, Nádor, Nándas, Nagy, Nemes, Nyári, Oláh, Orbán, Ormos, Orova, Pajor, Pál, Pap, Pálos, Pártos, Pásztor, Pataki, Patai, Perényi, Pető, Pogány, Polgár, Pór, Rácz, Radó, Rajna, Révai, Révész, Robóz, Róna, Rózsa, Sajó, Salamon, Salgó, Sándor, Sarkadi, Sárkány, Sebestyén, Sebő, Sebők, Selymes, Sipos, Soltész, Somló, Somogyi, Sugár, Surányi, Szabados, Szabó, Szabolcsi, Szálai, Szántó, Szászi, Szatmári, Szécsi, Szegő, 176
Székely, Szende, Szenes, Szigeti, Sziklai, Szilágyi, Szirmai, Szirtes, Szőke, Szőllős, Szőllősi, Szőnyi, Szűcs, Takács, Tihanyi, Timár, Tolnai, Tót, Török, Újlaki, Vadász, Vágó, Vajda, Vámos, Vándor, Váradi, Varga, Vas, Vécsei, Veres, Vermes, Verő, Vértes, Vida, Vidor, Vig, Virág, Zádor, Zoltán nevek alatt, több mint kétszer annyi szabadkőmíves szerepel, mint amennyit mi az előbb felsorolt német és idegen nevek alatt kimutattunk s egészen bizonyos, hogy ezeknek túlnyomó többsége zsidó.

Ha tehát a közölt adatok alapján, azt a következtetést vonjuk le, hogy a magyarországi szabadkőművesség tagjainak fele, mintegy 7000 férfi a zsidósághoz tartozik, akkor igen nagyjából és a zsidóságra igen kedvezően csináltuk a számítást.

Már most vegyük össze ezt az adatot azon másikkal, hogy a zsidóság Nagy-Magyarországon a lakosság 5 százalékát képezte csak, akkor fog a fenti adat jelentősége a maga teljes egészében kidomborodni.

Ez a jelentőség pedig abban kulminál, hogy a zsidó többség teljesen a zsidóság törekvésének irányába tolta el a szabadkőmívesi tevékenységet s - csekély kivételtől eltekintve - saját faja vagy felekezetének tagjaival foglaltatta el az egész ország minden páholyában a befolyásos páholytisztségeket.

A szabadkőművességen kívül álló férfi - nem kell antiszemitának lennie - egyenesen megdöbbenve áll meg az előtt a jelenség előtt s bámulja azt a vakságot és együgyűséget, azt a hihetetlen inferioritást, a súlytalanságnak azt a hangos beismerését, amivel a keresztény szabadkőmívesek ezt az állapotot nemcsak nyugodtan szemlélték, de még elő is mozdították. Megelégedtek ezek - egyébként a világban büszke és kényes urak - a tömegstatisztika, a kellékes szerepével s egyetlen mozdulatuk nem volt, amivel ezen a lehetetlen és őket fumigáló helyzeten változtatni akartak volna. Megrendülten áll meg az elfogulatlan szemlélő az előtt a borzalmas jelenség előtt és szédülten néz arra az ördögi munkára és intézményre, mely jóravaló, derék keresztény emberekből, nemcsak az egyházuk, hazájuk, fajtájuk iránti szeretetet lúgozta ki, de még saját egyéni értékük tudatát is elsorvasztotta bennüli: s volt bátorsága ezt a keresztény réteget a páholyproletariátus vigasztalan és reménytelen soraiba dobni, az engedelmeskedők falanxába sorozni s magát a parancsolok díszes és kényelmes piedesztáljára emelni.

Példák kellenek? Fogunk azokkal is szolgálni.
Kezdjük mindjárt a nagypáholyon, melynek fejévé keresztényt tettek ugyan, de csak azért, hogy a helyettesek közé már két zsidót bejuttassanak. A főtisztviselők közül zsidó volt a II. felügyelő és helyettese, két főszónok, a főtitkárok, a főkincstáros, a föalamizsnás, főgazda, háznagy, fő-templomőr, főkönyvtáros, főzászlótartó, főkardhordó, fő-levéltáros.
A nagypáholy tisztviselősége tehát így oszlott meg:

De nézzük talán a "szövetségi tanácsosokat", magyarán ennek a mamut részvénytársaságnak igazgatósági tagjait. Ez annyira érdekes, hogy kénytelenek vagyunk - már csak a bizonyítás precizitása kedvéért is - szószerint lehozni, íme a névsor: Adorján Dezső, Baracs Károly, dr. Bálint Lajos, Csukássy Jenő, dr. Dénes Lajos, Fekete Ignác, Fischer János, Károly, Fónagy Béla, Frey Ernő, Fraenkel Sándor, Gerő Ödön, Gertter Béla, Goda Géza, Gold Simon, Havas Miksa, Jászi Oszkár, Kafka László, Katona Béla, Lánczi Jenő. Meller Mór, Pálfy József, Popini Albert, Purjesz Lajos, Ranschburg Viktor, Roboz Andor, Róz Jenő, Rózsavölgyi Manó, Ságody Gyula, Szende Pál, Vámos Henrik.
E szerint tehát helyet foglalt a szövetség tanácsában

Ez a szövetségtanács, melynek zsidó tagjai a keresztényeknek csaknem háromszorosát tették ki, volt a magyarországi gépezet kezelője, az iram diktálója, a menet irányának kidolgozója s párezer önmagáról megfeledkezett, sajnálatraméltó intelligens keresztény magyar úrnak kíméletet nem ismerő parancsnoka és hajcsárja.

Valóban megrendítő kép!
De pergessük tovább a filmet. A "Nagypáholy Ítélőszéke" a szabadkőmíves testvérek egyetlen törvényes és kötelező bírósága, a két elnökségbe beültette ugyan a kir. Kúria és a
Szabadalmi bíróság - tehát a független magyar bíróság - egy-egy tagját, de már a második elnökhelyettességet zsidóval töltötte be, a bíróság 30 tagja pedig így oszlott meg fajilag vagy mondjuk vallásilag:

A budapesti páholyok vezetői közül zsidó volt: Az Anonymus, Archimedes, Comenius, Deák Ferenc, Demokrácia, Eötvös, Fáklya, Haladás, Humboldt, Kazinczy, Könyves Kálmán, Madách, Martinovich, Március, Minerva, Neuschlosz a régi hívek, Petőfi, Prometheus, Reform, Galilei, összesen tehát 20 páholy főmestere,
keresztény volt 11 páholy főmestere.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezen 11 páholynál, a helyettes főmester mindenütt kivétel nélkül zsidó volt.

A vidéki páholyok közül zsidók voltak a következő páholyok főmesterei: a bajai, beregszászi, brassói Pannónia, eperjesi, fiumei, gyöngyösi, győri, kaposvári, kassai, losonci, lugosi, miskolci, munkácsi, nagyváradi László Király, nagyváradi Bihar, pancsovai, pécsi, sátoraljaújhelyi, soproni, szegedi Árpád, szolnoki, temesvári, újpesti, ungvári, verseci, zombori, tehát 26 páholy főmesterei, ahol pedig ezek keresztények voltak, ott munkatársait állították ki csaknem csupa zsidóból.

A magyarországi szabadkőművesség ezen elzsidósodását észrevette már Wichtl is, aki többször említett munkájában idevonatkozólag a következőképpen nyilatkozik: "In Ungarn .... schon um die mitte der ziebzigen Jahre besassen die jüdischen Freimaurer die Führung, die Christen jedoch verhessen massenhaft die Logen und zwar ohne jeden Kampf. Heute bilden die Juden in der ungarischen Freimaurerei die entschiedene Mehrheit, wie auch nachezu ausschliesslich Juden an ihrer Spitze stehen. (I. m. 35-36 old.)

A zsidóságnak a magyarországi szabadkőművességben elfoglalt ezen numerikus és pozícióbeli fölénye és többsége aztán egy igen érdekes helyzetet teremtett a szövetség kebelében. Nevezetesen megteremtette azt az állapotot, hogy a szabadkőművesség teljesen a kereszténység és a keresztény vallások ellen fordult s egész programját az ezek elleni küzdelemre állította össze. Á páholyok radikalizmusa, kultúr- és kultusztevékenysége, a társadalom megnyeréséért folytatott munkája, mind-mind abban csúcsosodott ki, hogy a keresztény erkölcsöt gyöngítse, vagy ha lehet, elsorvassza az ország lakosságában. A keresztény vallások - természetes első vonalban a katolikus vallás - ellen a legdrasztikusabb eszközökkel hadakoztak, ezek pozícióját úgy az állami és társadalmi, mint lelki téren, bámulatos szívóssággal és tervszerűséggel akarták meggyöngíteni vagy megsemmisíteni. A keresztény tagokban meggyőződéssé érlelték azt az elvet, hogy nem lehet jó szabadkőmíves, aki vallásos, vagy a vallás védelmére kel s a szabadkőművesség alapjává tették a voltairei elvet "tapossátok el a gyalázatost." S a keresztény páholytagok készségesen asszisztáltak ehhez az ördögi munkához. Nem vették észre azt, hogy a vakolásokon minden harc, minden terv, minden kampány, minden hadjárat csak a keresztény egyházak ellen van kidolgozva, de egyetlen szava sincs a hivatalos magyar szabadkőművességnek a zsidó vallás ellen. Sőt! Míg egy kereszténynél lesajnálták, kigúnyolták, ha vallásával egy parányit is törődni mert s egyenesen inkompatibilisnek mondották ki a katolikus vagy protestáns tagra, hogy a vallásához ragaszkodhassak s annak életében bármi szerepet is vállaljon, addig ezt a zsidó tagoknak nemcsak elnézték, de őket ezen a téren véghezvitt munkájukért meg is dicsérték.

Hozunk erre is példákat!

1918-ban meghalt Szegeden Rósa Izsó ügyvéd, aki a szegedi Árpád páholynak volt oszlopos és régi tagja (még 1891 előtt lett felvéve). A kereszténységet állandóan támadó, a keresztény vallásosságot a bóheriskolák szellemességében kritizáló és gúnyoló szabadkőmíves hivatalos lap (hogy mennyire az volt, az I. kötetben bebizonyítottuk), a Világ ezt az elhalt öreg izraelitát a következőképpen parentálja el: "Rósa Izsó meghalt . ... Az elhunyt igen jelentős szerepet vitt Szeged társadalmi életében és személyét köztisztelet övezte, aminek egyik külső jele abban is megnyilvánult, hogy az ügyvédi kamarának is elnöke volt. Felekezete ügyének buzgó ápolását pedig azzal jutalmazta a szegedi zsidóság, hogy hitközségi és kerületi elnökké választotta meg, amely minőségben igen sokat tett hitsorsosa! érdekében. A politikában a szabadelvű hagyományoknak volt törhetetlen harcosa."

Kérdünk ezután az idézet után minden keresztény szabadkőmívest, hogy volt-e csak egyetlen eset is a magyarországi szabadkőművesség történetében, mikor annak orgánuma egy testvért, aki történetesen keresztény volt és egyházának életében valami szerepet játszott, akár életében, akár halála után oly modorban és olyan megértéssel bírált volna, mint tette azt Rósa Izsóval a "Világ?" .

Sőt tovább megyünk! Egyáltalán el lehet-e képzelni, hogy egy agyonagitált keresztény páholytag oly vakmerő lett volna, oly bátorságot szedett volna magába, hogy dacoljon a szabadkőmíves felfogással s egyházának beléletében valamelyes - ha még oly jelentéktelen - szerepet vállalni merészelt volna? Csak a zsidó testvéreknek volt meg az a privilégiumuk, ők megtehették ezt anélkül, hogy ezeknek reájuk nézve kedvezőtlen konzekvenciái lettek volna.

1918 tavaszán a pesti Chevre Kadisa tagavatási ünnepet rendezett. Ezen ünnepen - mint egyik zsidó felekezeti lap írja - "egész gárdája jelent meg a magyar irodalom és újságírás kitűnőségeinek, hogy a szent egylet kötelékébe lépjen." A .lap aztán félájult meghatottsággal írja le az ünnepély lefolyását s sorolja fel a felavatottak névsorát. "A szentegylet dísztermét - mondja az ujjongó tudósítás - erre az alkalomra látványosság számba menő évszázados porochesek-kel és tóradíszekkel ékesítették fel valóságos templommá." Adler Illés után Winterberg Gyula, a szentegylet elnöke mondott beszédet - mint általában szokás volt német nyelven - s "ünnepi hangulatot varázsolt a szívekbe, mintha a középkori zsidó poézis legszebb darabját hallottuk volna." A beszédek után előléptek a felavatandó tagok, akik között a következő egyébként prononszírozott - progresszív, radikális és kereszténységellenes újságírók voltak: Biró Lajos (Világ), dr. Deutsch Ernő szerkesztő (Pester Lloyd), Kecskeméti Vilmos szerkesztő (Budapest), Kácser Romulusz (Pester Lloyd), Lorsy Ernő (Pester Lloyd), Salusinszky Imre (Az Est), Szomaházi István, Tarján Vilmos (Az Est).

A tudósítás aztán megjegyzi, hogy a felavatandó kitűnőségek, irodalmi és zsurnalisztikái hallhatatlanok bevonulása a szentegyletbe ezzel a sorral még nem ért véget, hanem követni fogják őket mások is, ugyanolyan "felvilágosult és radikális" mentalitású egyének, akik lapjaikban és regényeikben a vallásosságot teljesen elavult, sajnálatos csökevénynek tartották s a "modern és progresszív, előítélettől mentes egyén" ismertetőjelei között felsorolhatónak nem tekintették. Nem minden malícia nélkül jegyzi meg, erre az esetre célozva az "Új Nemzedék" (IV. évfolyam 8. szám) "ha - úgymond - a radikális politikai és társadalmi haladás oly merész és szabadszellemű harcosai, mint Biró Lajos és Magyar Lajos a Világ munkatársai, ily szépen össze tudják egyeztetni a forradalmi világnézetet és a szabadgondolatot a vallási és felekezeti kultusz ápolásával, ha Szomaházi István, akit oly sokszor vádoltak irodalmi frivolitással, a középkori zsidó poézis áhítatába így el tud merülni, ha Salusinszky Imre Az Est szerkesztője, vagy Tarján Vilmos Az Est rendőri riportere, a brutális közélet és a bűnügyi világ iszonyú élményeivel szemben ugyanide menekültek, ha a Pester Lloyd egész szabadszellemű és felvilágosult redakciója az "évszázados porochesek és tóradíszek" árnyékában keres üdülést és lelki enyhülést, akkor valóban nem lehet kétségünk iránta, hogy itt az általános valláserkölcsi ellágyulásnak olyan kortörténeti jelenségével állunk szemben, amelyet nem lehet eléggé méltányolni."

Az a pár lap vagy folyóirat, amely ebben az időben a páholyok nemzetzüllesztő munkáját figyelte s igyekezett olvasóinak megmutatni azt a kettős arcot, amelyet a zsidó páholyvezérek s felvilágosult újságírók viselnek, ezt a szent-egyleti per schub felvonulást persze, hogy felkapta és a keresztény közvélemény elé tárta. Az új szentegyleti tagok némelyikének különösen a főradikális és forradalmár Biró Lajosnak jött ez a leleplezés kellemetlenül, aki mint a szabadkőmíves hivatalos lap, a Világ szerkesztője, folyton verklizte a vallásos érzés tudománytalan és maradi jellegét s aki büszkén vágta oda a keresztény páholytestvéreknek, hogy a szabadkőművesség célja az ateizmus, kozmopolitizmus és kommunizmus. Meg is próbált mosakodni és eljárását megmagyarázni igyekezett - természetesen a "Világ"-ban s erre a magyarázatra a következőket jegyzi meg a Magyar Kultúra 1918. évi (IV. évf.) 7. száma:

"Biró Lajos nem tudván sehogy sem kimenekülni az eV és gyakorlat, az ige és a test ellentétességéből fejlődött szorítóból, egy ünnepélyes gesztussal feltűzi a mellére a sárga foltot ily szónoklás kíséretében: "Ami engem illet, nem kínálgathat engem semmiféle újságcikk vagy prédikáció akkora sárga folttal, hogy én egy még egyszer akkorát a magam akaratából fel ne tűzzek a mellemre." Ezt szeretjük - folytatja a Magyar Kultúra -, ez bátor beszéd, csak, hogy ennek az önérzetes gesztusnak le kell aztán az összes konzekvenciáját vonni, főképpen pedig ezt: el kell dobni a szabadgondolkodás, szabadkőművesség, humanizmus álarcát s tessék mindenütt, mindenkor, mint hajthatatlan zsidó felvenni a harcot a keresztény magyarság ellen. Hadd lássa világosan az utolsó keresztény magyar zsellér is, hogy Krisztus megfeszítőinek utódai állanak vele szemben. Elszomorító, fájdalmas harc lesz ez is, de legalább nyílt, férfias karakterű" .... Lássuk az ellenfeleket nemcsak személy szerint, hanem úgy is, hogy valójában, meghamisítás nélkül micsoda kollektív közösség nevében hadakoznak ellenünk. Lássuk nemzetiség, felekezet szerint azt a sokat emlegetett népet, amelynek útjában áll a keresztény Egyház és a keresztény iskola."

Sajnos, a magyar szabadkőművesség Janus arcát a keresztény testvérek csapata vagy nem látta, vagy nem akarta meglátni. Annyira önérzetvesztett, annyira gerincnélküli és. annyira meghunyászkodó volt ez a réteg, szemlélődését,, vizsgálódását és kritikáját annyira egy irányba hajtotta és egy irányba kényszerítette az a szabadkőmíves nevelés, amelynek szisztematikusan alávetették, a páholyok már kereső korától kezdve, hogy soha egyetlen szóval és egyetlen esetben nem merte felvetni a kérdést, hogyha a zsidó testvéreknek nem bűn, nem hiba és a szabadkőművesség örök céljával és törekvésével nem ellentétes a különféle zsidó szentegyletekben és vallási társulatokban vagy a hitközségi, szóval a vallásos életben való aktív és igen sokszor buzgó, részvétel, vájjon miért van ez megtiltva a keresztény tagoknak, miért vannak mindezen tevékenységtől csak a keresztények eltiltva s miért van csak a keresztény erkölcs a keresztény vallás gyakorlása, a keresztény elvek megvallása, vagy a keresztény vallásos életben való részvétel - nem is beszélve az elmélyedésről és a buzgóságról - indexre téve, miért csak ezen utóbbi az állandó páholy téma, miért csak ez az elpusztítandó és kiirtandó az emberiség lelkéből, miért: csak a keresztény vallások vannak halálra ítélve s mindezen a sok miérten túl, végül is miért kivétel mindezek elől a zsidóság, a zsidó vallás és a zsidó tagok, valamint ezek vallási meggyőződése és vallásos élete?

Azt sem merték ezek a keresztény páholyrabszolgák, egyetlen esetben sem megkérdezni, hogy miért talált a magyarországi szabadkőművesség csak két oly szabadkőmívest az egyik legnagyobb szabadkőmíves kitüntetésre alkalmasnak s miért csak két oly szabadkőmíves emlékét tartotta az utókor számára megörökítendőnek olyképpen hogy róluk szabadkőmíves plakettet készíttetett és pedig a zsidó Gold Simon és az ugyancsak zsidó Gelléri Mórt, illetve ezek emlékét?

Az sem tűnt fel soha egyetlen keresztény tagnak sem, hogy Ágoston Péter helyettes főmesternek, "A zsidók útja" című munkáját a nagyváradi Társadalomtudományi Társaság, a szabadkőművességnek ezen melléküzlete és fiókja a következő levélben ajánlotta megvételre minden testvérnek: "A magyar szabadkőművesség és zsidóság összeforrt, mert amikor Magyarországon a kor a szabadelvűséget követelte, akkor a zsidóság állott melléje a legnagyobb tömegekben... Ha tehát magyar ember a zsidóságról ír és a magyar zsidóság sorsát tárgyalja, akkor a szabadkőművesség külső történetét is írja meg vele. Ezért a zsidóságról írt könyve Ágoston Péternek, a szabadkőművességet is kell, hogy érdekelje. A magyar progresszió kérdése, a magyar kultúra kérdése, azért összefügg a magyar zsidósággal és annak magatartásával. A szabadkőművességnek a zsidóságot és a zsidó magyarokat egyaránt nevelnie kell."

Ez a levél amilyen cinikusan és leplezetlenül identifikálja a zsidóságot a magyar szabadkőművességgel, amilyen világosan és pregnánsan tárja fel mindenki előtt azt a viszonyt, azt a szoros és belső összeköttetést, mely a magyarországi zsidóság és a magyar szabadkőművesség között volt s amelyet - a levélből kitűnőleg is - ez a zsidóság nem is igen igyekezett titkolni; egyben elszomorító és megdöbbentő realitású fényképét adja annak a gyatra és minden lelki kincséből kivetkőzött keresztény elemnek, mely a páholyok belsejében se nem látott, se nem hallott semmit s mely a maga hihetetlen vakságában szótlanul tűrte és nézte, hogy mint gyalázzák azokat a nemzeti és vallásos eszményeket, amelyeket szülői házában, gyermekkorában, mint szent és magasztos dolgokat mutattak be neki s melynek nemcsak nem volt egy szava sem a szabadkőművesség előbb részletezett kettőssége ellen, hanem valami eszeveszett pipogyasággal és a reménytelen sorsú páriákat jellemző szellemi csök-kentséggel maga állt be abba a sorba, a zsidóság azon rohamcsapatába, mely, míg a saját faját, nemzeti érzését és vallási meggyőződését a szabadkőmíves destrukciók tárgyai közül kivette és szentnek deklarálta, ugyanakkor a keleti népet jellemző hihetetlen dühvel és elszántsággal, zúzta, törte és marta a keresztény erkölcsöt és a keresztény vallást.

Ez a fénykép egyben azt is feltárja előttünk, hogy a szabadkőművesség zsidó része annyira semmibe nem veszi a keresztény tagokat, annyira lecsökkent szellemi és lelki képességűeknek tartja őket, hogy meg sem kísérli elkendőzni, vagy enyhíteni azt a lelkiséget és azt a törekvést, amely valósággal ordítja a világnak, hogy a szabadkőművességnek a forradalmak megrendezése mellett a keresztény erkölcs és a keresztény vallások megsemmisítése képezi legfőbb célját

Az arisztokrácia és a szabadkőművesség

Ha egy - a páholyokon kívül álló - halandó azt akarja bebizonyítani tények és adatok segítségével, hogy a szabadkőművesség destruáló társaság, ha azt óhajtja igazolni, hogy a lelkek megmérgezésére alakult intézmény, hogy célja nem az emberiség boldogítása, hanem elzüllesztése, hogy a világba kidobott eszméi és nemes törekvései mögött pokoli és sötét vágyak és törekvések húzódnak meg s ezek képezik magát a tulajdonképpeni célját, hogy az államok ellen tör, az oltárok lerombolásán, a hitetlenség elterjesztésén, a forradalmak megrendezésén dolgozik; a szabadkőművesség egyszerre felölti a megsértett ártatlanság álarcát s kézzel-lábbal tiltakozik a vádak ellen.

Felemlíti elsősorban, hogy ez már csak azért sem lehetséges, mert hiszen mindenütt a világon bemutatja alapszabályait a törvényes államhatalomnak, mely mindenkor approbálta azokat. Már pedig - érvelnek a testvérek - olyan korlátolt államhatalmat, olyan kiskorú és agyalágyult államrendet nem ismer a világ, mely egy olyan egyesület működését engedélyezné, amely az ő élete ellen tör s az ő fennmaradásának alappilléreit rombolja. Az állam - érvelnek tovább - csak tudja, hogy mikor és mi által van veszélyeztetve az ő alapja s nagyon is ébren vigyáz arra, hogy olyan testületek az ő uralma terén ne létesülhessenek, amelyek céljaival ellentétesek és fennmaradására törnek. Ha tehát az államhatalom nem lát működésében semmi kárhoztatni valót, nem fedez fel céljaiban és eszközeiben az ő uralmát veszélyeztető egyetlen elemet sem, akkor egyenesen rosszindulatú rágalom,, gyermekes pletyka és rosszmájú emberek rémlátása mindaz, amit veszélyességére és forradalmiságára egyesek, vagy vele ellentétes célokat hajszoló intézmények felhoznak.

Az bizonyos, hogy az ilyen érvelés nagyon megkapó és látszatra teljesen kiparírozhatatlan. Kétségtelenül elaltatja sok ember nyugtalanságát és megszünteti idegességét, mert hiszen valóban úgy áll a dolog, hogy az állam csak tudja, hogy mi a hasznos és mi a káros reá nézve, ennek a körülménynek felderítéséhez és kinyomozásához rendelkezik is a megfelelő apparátussal s ha ő nem talál kivetnivalót a szabadkőművességben, akkor nem is lehet az veszedelmes, nem lehet destruktív. Az ezen érveléssel meggyőzött, halandó aztán hajlamos is arra, hogy a szabadkőművesség elleni támadásokat vagy bizonyítékokat túlzottaknak, esetleg rémlátásoknak s olyan emberek munkájának tekintse, akik pápábbak akarnak lenni a pápánál, akik mindenáron az állam megmentésének babérját akarják fejükre illeszteni olyan téren is, ahol ennek alapfeltételei hiányoznak.

Ámde azt már nem mondják a szabadkőmívesek - lehet, hogy egy részük maga sem tudja -, hogy a szövetség nem a teljes alapszabályt mutatja be az államhatalomnak, hanem csak egy - az általános - részét. Ez a kormányoknak bemutatott alapszabály nem egyéb, mint az öreg Anderson-féle alkotmány egy része, mely oly szépen elbeszéli, hogy a szabadkőmíves kötelessége jó állampolgárnak lenni, hogy hinnie kell Istenben, hogy tisztelnie kell a törvényeket és élni, halnia kell a holdkóros filozofálásért s tökéletesedésért, a felebaráti szeretetért, a békességért és azért a vágyért, hogy minél több jótékonyságot gyakorolhasson erre rászoruló embertársaival szemben s hogy szabadkőmíves társának valóban minél édesebb testvére lehessen.

Ezt az általuk már régen sutbadobott és komolytalannak tartott szöveget egy kissé átfésülik, egy pár modern vonatkozással s az egyes államokra vonatkozó speciális frázissal átszövik, hangsúlyozzák, hogy nem politizálnak, hogy a páholyból leendő eltávolítás terhe alatt meghagyják a testvéreknek a törvény tiszteletét - s aztán az egészet leírják, vagy már legépelik négy példányban, amint azt a miniszteri rendelet előírja s beadják a belügyminiszternek.

Hát persze, hogy ott jóváhagyják! Ezt a limonádét ne hagynák jóvá? Nincs ezekben a világon semmi a csattogó és puffanó frázisokon kívül, nincs egy komoly mondat és egy nagyvonalú törekvés, nem különbek ezek, mint egy budai korcsma törzsvendégei asztaltársaságának a szabályzata, hát miért és mi címen ne hagyná jóvá az államhatalom? Egyébként is ez az ú. n. államhatalom, illetve annak jóváhagyása ma már nem döntő bizonyíték, hiszen az állami hivatalok is tömve vannak szabadkőmívesekkel és a testvérek akárhányszor feljutnak a főpozíciókba, sokszor a miniszteri székbe, akik aztán ezeket az alapszabályokat nem az állam, hanem a szabadkőművesség szempontjából vizsgálják s jóváhagyják, ha ennek a szabadkőművességnek szolgálatot tehetnek vele akkor is, ha egyes pontjai tényleg veszélyt jelentenek az államra.

Ámde - ismételjük - nem is erről az esetről van szó. A szabadkőművesség óvatos volt mindig, igazi céljaiból csak végső szükség esetén árult el - időnap előtt - valamit a világnak s csak annyit, amennyire éppen szükség volt. Még kevésbé bízta ezeket az államra, arra a legnagyobb földi hatalomra, mely ma talán az övé volt, az ő intencióinak megvalósítására használta fel egész erejét, de holnap - egy rendszerváltozás esetén - éppen ellenkezőleg, az ő elpusztítására fordíthatja esetleg egész hatalmát, esetleg éppen az általa előbb szolgáltatott adatokra támaszkodva. Ezt tehát nem volt tanácsos megreszkírozni, éppen azért csak az alapszabályok azon részét tárták a páholyok a kormányok elé, amikben forradalmi velleitásokat, lélekmérgező terveket, csakugyan nem lehetett felfedezni.

Így cselekedett a magyarországi szabadkőművesség is. 1913-ban kiadott és 119 oldalra terjedő alkotmányának 12 alaptörvényéből ugyanis csak az 1-3 oldalnyi alaptörvény van kormányhatóságilag jóváhagyva, a 116 oldalnyi terjedelmű 11 lap törvény azonban kormányhatósági jóváhagyás alá beterjesztve soha nem volt s azt beterjeszteni - ha a szabadkőművesség működni akart - nem is lett volna tanácsos.

Hogy mily szemérmetlenül csapta be ezzel az alapszabállyal a szabadkőművesség a kormányzatot, azt magával a beterjesztett és jóváhagyott szöveggel bizonyítjuk, úgy amint azt Bakonyi Kálmán már idézett kis füzetében leközli:

"A szabadkőművesség filozofikus, filantrópikus és progresszív intézmény.
Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása.

A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést és tagjait a hazai törvények tiszteletben tartására kötelezi."

Az alapszabályok módot adtak a kormánynak és az egyes közigazgatási hatóságoknak, hogy a szabad-kőmíves páholyoknak és az ezek összességét alkotó Magyarországi szimbólikus Nagypáholynak működését ellenőrizze. A páholyalakításokat a Nagypáholyhoz s a páholyok elnökét a belügyminiszterhez, illetve a hatóságokhoz be kellett jelenteni.

A szabadkőmíves szövetség alapelvei is meg voltak állapítva. Ezek a következők:
"A szabadkőmívesek szövetsége a felvilágosodás terjesztésére és a humanizmus megőrzésére és ápolására alakult testület, melynek tagjai egymást testvéreknek tekintik és nevezik.

A szabadkőmívesek és a páholyok magatartásának legfőbb zsinórmértéke a tisztán emberi erkölcsi törvény.

A szabadkőmíves szövetség jó hírnevű, független férfiakat fogad be tagjaiul, akik testvériesen egyesülnek a szellemi és erkölcsi nemesbülésre irányzott törekvésükben, minden tekintet nélkül fajra, nemzetiségre, vallásra, társadalmi helyzetre vagy politikai pártállásra.

A szabadkőmíves minden igaz meggyőződést tisztel és ezért a szabadkőmívesek szabadon követhetik meggyőződésüket és azt az alkotmány korlátai közt nyíltan kifejezhetik; a szabadkőmívesek szövetsége megkívánja tagjaitól, hogyha nézeteik és állásaik különböznek is, egymást testvérekül tiszteljék és becsüljék.

A szabadkőmívesek szövetsége a lelkiismereti, a vallási és a szellemi szabadság erkölcsi alapelveinek hódol és kárhoztat minden rendszert, mely ezt a szabadságot veszélyezteti, bármely meggyőződésnek, hitnek vagy gondolkozásnak minden üldözését, valamint a felebaráti szeretettel ellenkező minden törekvést.

A szabadkőmívesek szövetsége tagjaitól hitvallást nem kíván; tiszteli tagjainak vallási és politikái meggyőződését és kizár gyülekezeteiből minden vallási és politikai vitatkozást.
A szabadkőmívesek szövetsége kötelezi tagjait, hogy engedelmeskedjenek hazájuk törvényeinek és tartsák meg annak az országnak törvényeit, amelyben élnek.
A szabadkőmívesek szövetsége a szövetség tagjait az emberszeretet gyakorlására serkenti.
A hazaszeretet a szabadkőmíves egyik legszentebb kötelessége.

A szabadkőmívesek szövetsége, ennek története, elvei és céljai nem titkosak; a szabadkőmíves titok, melynek megtartására a szabadkőmívesek szövetsége a szabadkőmíveseket kötelezi, csak arra való, hogy a kölcsönös felismerést lehetővé tegye.
A szabadkőmívesek szövetsége megkívánja tagjaitól, hogy saját nemesbülésükön munkálkodjanak, egymásnak ebbeli törekvéseit támogassák, a Nagypáholy alkotmányát és a páholy szabályait híven megtartsák.

A szabadkőmívesek szövetsége az emberi nem egyetemlegességén alapulván, az egész emberiségre iparkodik kiterjeszteni a testvéri köteléket, amely a szabadkőmíveseket a föld színén egyesíti és ezért tagjait a testvéri érzésnek szóval és jó példával való terjesztésére buzdítja."

A Nagypáholynak és a páholyoknak a vezetősége szigorúan őrködött afölött, hogy a tagok az alapszabályok és az alapelvek rendelkezéseihez tartsák magukat, azok szerint éljenek és cselekedjenek. Akik a szabályok ellen vetnek, azokat büntetéssel sújtotta s esetleg kizárta a szövetség kötelékéből a páholyok elsőfokú, illetve a Nagypáholy másodfokú ítélőszéke. Eddig terjed és mindössze ennyi az alapszabály, melyet a belügyminiszter - ugyancsak Bakonyi szerint - 1886 január 20-án 2223-1886. szám alatt láttamozott.
Ezzel a semmitmondó és émelygő bombasztokkal teljes alapszabállyal szemben állott és áll a szabadkőművesség szabályzatának legnagyobb része, melyet semmiféle belügyminiszter soha nem látott.

Ezt a tulajdonképpeni alapszabályt terjedelménél fogva nem tudjuk közölni, de egypár §-ra s ezeknek a bemutatott szabályzattal ellentétes rendelkezéseire az alábbiakban mutatunk rá.

A kormányzat elámítására szánt alapszabályzatban a szabadkőművesség azt magyarázza, hogy elvei, céljai nem titkosak s ami titok van, az csak egymás felismerését van hivatva szolgálni. (Egyik szellemes írónk szerint erre már csak azért sincs szükség, mert a szabadkőmíves az az egyedüli emberfajta, mely egymást már a szagról ismeri.)
Ámde a be nem mutatott szabályzat 13. §-a (II. Alaptörvény) a következőket mondja: "A beavatatlan sajtó útján általában, különösen pedig beavatatlan hírlapokban tilos közölni mindazt, ami a szabadkőműves szertartásra, ismertetőjelekre, szavakra és érintésre, a szabadkőműves Írásmódra, és a nagypáholy és a védelme állott álló páholyok beléletére vonatkozik. Valakinek szabadkőműves voltát, ha csak ő maga nem kívánja, vagy meg nem engedi, még a szabadkőműves sajtóban sem szabad közölni."

Nem fűzünk magyarázatot ehhez a két szakaszhoz, mert annyira nyilvánvaló, hogy az utóbbi teljesen megcáfolja az elsőt. Egy újabb láncszem ez abban a hosszú, hosszú láncban, melyet eddig az olvasóknak bemutattunk, s mely a szabadkőművesség ravaszságaiból van összeforrasztva.

De bemutatunk egy második esetet is. A belügyminiszternek átadott alapszabály azt mondja, hogy a páholy törvényszéke csak olyan színházi igazságszolgáltatás féle, melynek az a célja, hogy a jóváhagyott alapszabály ellen vétőt a szövetség büntetéseivel sújtsa.
Persze, hogy ebben sem találhatott a kormányközeg kivetni valót.

Abban azonban már talált volna, amit a VI. alaptörvény 8. §-a előír, de amelyet a szabadkőművesség óvakodott a hatóság tudomására hozni, minthogy ezen §. egyenesen az állam szuverenitását fumigálja s ez alól akarja a szabadkőművessé-get és a tagokat kivenni. Szól pedig ez a §. a következőképpen: "A szabadkőművesek között páholyösszejöveteleken történt, vagy szabadkőműves ügyekre vonatkozó összekülönbözéseket békebíróság által kell elintézni, ily ügyekben az állami bíróság vagy hatóság jogsegélyének keresése szabadkőműves vétség."

A 9. §. meg azt ajánlja a testvéreknek, hogy profán ügyekben előforduló viszályoknál is a szabadkőműves bíróságot keressék fel.

Mily óriási különbség van tehát a két §. között, s mennyire nem fedi az egyik a másikat. Ebben az utóbbiban még csak szó sincs arról, hogy az állam törvényeinek nem engedelmeskedő testvért a szövetség részéről bármi baj is érheti - mint ahogy az államhatalommal elhitetik, - hanem egészen inas, a szabadkőmíves ügyek ellen vétő, tehát ex offó szabadkőműves deliktumokat elkövető testvérek megrendszabályozását célozza. Államot alkot tehát ez a szövetség az államban, s a hivatalos hatalomnak jurisdikcióját sem hajlandó saját tagjaival szemben elismerni.

Ha tehát akad valaki, aki a szabadkőművesség említett érvelésére a fenti értelemben a választ megadja, akkor ezen a téren nem igen kísérleteznek tovább, hanem előveszik a 2-ik számú érvet, hogy t. i. a katolikus Egyház igen neves főpapjai is, egykoron a szövetséghez tartoztak, a testvéri láncban vakolgattak, már pedig ők - akik közvetlenül látták a szabadkőművesség munkáját, - egyetlen pillanatig sem lettek volna ennek az intézménynek tagjai, ha az állam és egyházellenes lett volna. E sorok írójának is több igen becsületes és konzervatív gondolkozású keresztény szabadkőműves ezt az érvet hozta fel, s fel is sorolt több világhírű egyházi főméltóságot, sőt Prohászka Ottokárt is, mint akik az utolsó percig aktív tagjai voltak a szabadkőművességnek; amiből meg az sül ki, hogy a józan és a nemzeti és vallási gondolkozástól elszakadni nem akaró tagokat a szabadkőművesség hivatalosan ámítja ezen mesékkel, hogy a keresztény elem fel-feltörő lelkiismeretfurdalását lecsendesítse.

Mi e munka I. kötetében ezt az érvelést is a kellő értékére szállítottuk le. Beigazoltuk, hogy a katolikus klérus csak kél megtévedt tagjával szerepel a szabadkőműves névsorban, hogy katolikus főpapok tagjai sohasem voltak, hogy Horváth Mihály és Rónay Jácint az 1848-as szabadságharc neves alakjai az emigrációban és kifejezetten politikai okokból léptek be az egyes külföldi páholyokba, magyarországi páholy tagjai azonban egyetlen pillanatig sem voltak s a magyarországi szabad-kőművességgel éppúgy nem törődtek, mint ahogy nem törődtek a külföldiekkel sem, mihelyt a kiegyezés létrejött és hazájukba visszatérhettek. A magyarországi szabadkőművességnek a katolikus főpapsággal való tüntetése tehát közönséges hazugság, melynek csak az a célja, hogy a nagyközönséget félrevezesse, a nyugtalankodó - jobbérzésű - keresőt, vagy a páholyok összetételén bajusz alatt zúgolódó testvéreket lecsillapítsa s velük elhitesse, hogy mily előkelő és mily exkluzív katolikus társaságban, neves főpapok testvéri, szövetségében sikerült nekik elhelyezkedniök.
Ha aztán ezzel az érveléssel is kudarcot vallottak, akkor jönnek az öreg ágyúval, a 3. számú érveléssel, amivel rendszerint teletalálatra számítanak, s amit legtöbbször el is érnek.

Ez a hármas számú érv pedig szól imígyen: A szabadkőművesség ellenségeinek és kritizálóinak már csak azért sincs igazuk, mert hiszen ennek a szövetségnek tagjai között királyok, fejedelmek, hercegek, grófok és az arisztokrácia igen számos tagja helyet foglalt és helyet foglal ma is, akik bizonyára nem tennék ezt meg, ha a szabadkőművesség az ő létük és hatalmuk ellen törne, s a forradalmak felidézésén dolgozna. Sőt még tovább is mennek. Azt hangoztatják, hogy ennek a társadalmi osztálynak a páholyokban való részvéteié egyenesen garancia is arra, hogy a szabadkőművesség nem léphet a destrukció és felforgatás útjára, mert a páholymunkákon ezek az arisztokraták befolyásukkal ezt határozottan megakadályozzák.

Fel is sorolják az angol szabadkőművességet, melynek a királyi család évszázadok óta tagja s a páholyok tisztségének előkelő reprezentánsa maga a koronás angol király, főmestere pedig az uralkodóház egyik hercege. Felemlíti, hogy Svédországban egyenesen királyi rendelet kötelezi az uralkodóház tagjait arra, hogy a szabadkőművességbe belépjenek s a mindenkori király fenntartja magának a nagypáholy főmesteri tisztségét, hogy a többi Skandináv államok uralkodói és királyi hercegei is aktív szabadkőmívesek, hogy szabadkőmíves volt az olasz király, a német császár, stb., stb. Büszkén hangoztatják, hogy még a katolikus Habsburg-ház is sok tagjával érdekelve volt a szabadkőművességben, hogy a testvéri láncba tartozott Lotharingiai Ferenc, Mária Terézia férje, sőt egyik uralkodónk, II. Lipót király is. Felvonultatják a francia páholyokban nyüzsgő hercegeket, s végül felsorolják azon történelmi nevek tulajdonosait, az arisztokrácia egyébként büszke és hozzáférhetetlen tagjait, akik a páholyokban hűségesen és odaadással vakolgattak a polgári származású testvérekkel együtt.

Mindezekben a szabadkőmíveseknek igazuk van! Tényleg, a protestáns államok fejedelmei és uralkodói, minden időben nagy szimpátiával nézték a szabadkőművesség munkáját, s annak vakolásaiban maguk is családukkal egyetemben aktív részt vettek s nagyobbára - Németország kivételével, - részt vesznek azokban napjainkban is. Tény az is, hogy a francia arisztokrácia és a királyi család egyik ága a nagy forradalom előtt szabadkőmíves volt, tény végül, hogy Umbertó és Viktor Emánuel olasz, II. Lipót magyar király, valamint Lotharingiai Ferenc szabadkőmívesek voltak.

Ámde - s ez az ámde az, ami a Szabadkőművesség érvelését a kellő világításba helyezi, - az ezen tényből levont következtetése a szabadkőművességnek már nem fedi a tényeket és nem fedi a valóságot. Nem fedi pedig azért, mert az angol, a svéd, szóval az angol-szász és a skandináv államok szabadkőművessége, és a francia Nagy-Oriens szabadkőművessége, vagyis a latin irány között megmérhetetlen a különbség, s áthidalhatatlanok az ellentétek. Hogy ez az angol-szász szabadkőművesség mily véleménnyel van a latin irányról, bizonyítottuk azon határozatokkal, amelyekkel ezen utóbbit a szabadkőművesség egyeteméből kizárták s vele semmiféle összeköttetést fenntartani nem hajlandók. Az angolszász irány konzervativizmusát, nemzeti érzését és a vallással szemben elfoglalt megértő vagy legalább is türelmes álláspontját éppen az a helyzet determinálja, hogy tagjai között az uralkodóház és az arisztokrácia is sűrű sorokban foglal helyet, s távol igyekszik tartani a szövetség munkájából azt az izgató, lázító és forradalmasító, azt az ateista és kozmopolita hangot és mentalitást, mely a szabadkőművesség latin irányát jellemzi. Ez az angol és skandináv szabadkőművesség, mint példa, igen gyenge és veszélyes bizonyíték a latin irány kezében a maga igazságának a bizonyítására, mert a maga valóságában és megdöbbentő realitásában mutatja be azt a hatalmas elkanyarodást, amelyet a Nagy Oriens és páholyai a közös eszmék és elvektől kétszáz év alatt megtettek, s amelyek arra indították á világszabadkőművesség legtekintélyesebb részét, hogy a lezüllött és elvetemült, rossz útra tért és tilos utakon járó, gyanús munkákat végző testvérekkel a rokonságot tagadják meg s kizárják azt a szövetség egyeteméből, s becsukják előtte a szülői ház kapuját.

Aki csak egy parányit is tisztában van azzal, hogy a szabadkőművesség a testvériség és az összetartozás ápolását mennyire legfőbb feladatának tekintette és tekinti ma is, az minden további bizonyítás nélkül beigazolva látja azt, hogy a szabadkőművesség latin irányának nagy bűnöket kellett elkövetnie, nagy bűnökben kellett élnie és téves utakon kell járnia, ha fél Európa páholyai megtagadják vele az érintkezést, s inkább megakadályozzák egy nemzetközi iroda létesítését, semhogy a francia Nagy Orienssel és társaival együtt kelljen ülniök.

Ezek a tények azonban nem változtatnak azon a másik tényen, hogy a szabadkőmíves páholyokban, különösen a XVIII. században, egészen a XIX. század végéig sok fejedelem és arisztokrata szerepelt.

Ennek azonban nem a szabadkőművesség elveinek magasztossága, nem eszméinek mélysége és tisztasága volt az oka, hanem egészen más.

Szembeötlő jelenség mindenekelőtt az, hogy a szabadkőműves uralkodók és uralkodóházak elenyésző csekély kivételt leszámítva, a protestáns államokból, illetve annak uralkodóiból regrutálódtak. A protestantizmus a vallást nemzetivé igyekezett tenni, s mihelyt a kereszténységet elszakította eddigi központi vezetőségétől, a pápaságtól, természetesen más támasztékot keresett a protestáns felekezet számára, amely közül a központi kormányzás nélkül maradt egyház csoportosulhasson. Ezt a természetes központot az államfőben találta meg, ezt, valamint ennek családját olyan cezaropapizmus-félével ruházta fel, s az új vallás protektorává tette. Láttuk a történelemből, hogy így cselekedett Luther, a szász és más fejedelmeket illetőleg, akiknek egyenesen felajánlotta az evangélikus egyház protektorátusát, sőt ezen túlmenőleg, kötelességükké tette nekik az új vallás megvédését. Ugyanezt tette Kálvin Genfben, aki ennek elöljáróságát kérte fel a kálvinizmus megvédésére, s Blandrata, aki János Zsigmond oltalma alá helyezte az unitárius felekezetet.

Másrészt meg azt is tanítja a történelem, hogy a világi fejedelmek Nagy Konstantin óta mindig hajlamosak voltak arra, hogy az egyházi élet terén is irányadó befolyást küzdjenek ki maguk számára, s bizonyos fejedelmi jogokat vindikáltak maguknak a lelkiélet terén is. Az egész középkor története tulajdonképpen annak a végeláthatatlan küzdelemnek a regisztrálása, amelyet a világi fejedelmek a pápákkal folytattak, az egyház életében elnyerhető befolyásért vagy hegemóniáért.

Ez a hegemónia a protestantizmus fellépésével - az új vallásokat illetőleg - a világi fejedelmeknek valósággal az ölükbe hullott, s ha a katolicizmus feletti uralmat nem tudták megszerezni, megszerezhették azt a protestáns felekezetek felett. VIII. Henrik, Gusztáv Adolf, Fülöp János Albert s más német fejedelmek nem is késtek uralmukat kiterjeszteni az új vallás felett, s a protektorátuson, a támogatáson túlmenőleg e téren is tényleges hatalmat gyakorolni. Ez az uralom aztán jellemzője lesz a protestáns államok uralkodóházainak, akik a szabadkőművesség nagyobb arányú terjeszkedésekor abban bizonyos vallási vonatkozásokat is fedezvén fel, ennek az életében és ténykedésében is vindikálták maguknak a hatalmat. Annál inkább tetszésükkel találkozott ez az intézmény, minél több misztikumot, titkot és ceremóniát rejtett méhében, s minél nagyobb hatáskörrel és parancsnoksággal ruházta fel az egyes páholy főmestereit, illetve a nagypáholy nagymesterét; A szabadkőmíves vakolások, a maguk precíz és kidolgozott szertartásaival, melyeknek vezetése a nagymester kezében volt, ezt a nagymestert, mint egy főpapot tüntették fel, az uralkodók, vagy az uralkodóház tagjai tehát ezen tisztségek megszerzésével ilyen főpapoknak érezték magukat s a körülményes szertartások tényleg azt a díszt és méltóságot is nyújtották nekik, amit a külsőségekkel nem törődő protestantizmus nekik nyújtani soha nem tudott.

Az is lehetséges, hogy a fejedelmi családok betekintést nyervén a szabadkőművesség beléletébe s tapasztalván annak terjedését, s látván benne a hatalom megszerzésének lehetőségét, saját érdekükben sem voltak hajlandók ezt a testületet többé magára hagyni, hanem arra törekedtek, hogy annak egész belélete az ő szemük előtt és az ő ellenőrzésük és felügyeletük mellett folyjon le, s ha van rá mód, az ő hatalmi érdekeiket is szolgálja. A filozofálási vágy, a tökéletesedés, a jótékonyság, szóval a szabadkőművesség által verklizett szólamok, ezekre a realitások között élő, csak azokkal számoló uralkodókra semmi hatással nem voltak és nem is lehettek. Uralkodásuk története bárkit meggyőzhet arról, hogy nem voltak ilyen szentimentális allűrjeik, őket tehát más célok vitték be a páholyokba, s pl. XIII. Károly, svéd király és VII. Krisztián, dán király, de maga Nagy Frigyes is egészen bizonyos, hogy nem holmi holdkóros eszmék és jótékonysági ellágyulások hatása alatt állottak az élére, hanem nagyon is reális, nagyon is politikai és dinasztikus okok vitték rá őket arra, hogy a páholyok működését állandóan ők irányítsák s ezen irányítást és felügyeletet utódaik számára is kötelességgé tegyék.
A katolikus országok fejedelmei között Umbertó és Viktor Emánuel szabadkőművessége a pápák állam megszüntetésének s annak a viszonynak a következménye volt, amely a szavojai házat a szabadkőművesség - az Unita Itália egyik legfőbb protektora - lekötelezettjévé tette. Lotharingiai Ferencen és II. Lipóton kívül - kiknek ezen lépését alább fejtjük meg, - katolikus uralkodó nem volt a szabadkőművességben.
Ha pedig a fentieket megfejtettük, egyben félig-meddig magyarázatát adtuk annak is, hogy miért volt a XVIIL században és a XIX. század első három negyedében oly sok arisztokrata a páholyokban.

Tudjuk és tapasztaljuk, hogy a főurak és a főnemesek készséges utánzói a fejedelmi családok szokásainak. Ez mindenkor és minden országban így is volt, sőt az uralkodóház egyenesen el is várta ezt az utánzást a főnemességtől és a főuraktól. Már most, ha az uralkodó szabadkőmíves volt, ha az uralkodóház ott vakolgatott a páholyokban, csapatostul tódult be nyomukban a lojalitásáról híres főnemesség is, s nagy reverenciával övezte magát fel a köténnyel, ha uralkodóját is ilyen ruhadarabban látta díszelegni a vakolásokon.

A XVIII. században, különösen annak második felétől kezdve éppúgy divat volt a főúri körökben szabadkőmívesnek lenni, mint amilyen divat volt a púder vagy az allonge paróka, a térdnadrág és a csatos cipő, a barett és a csipkés mellű ing. Ennek és a következő korszaknak züllött lelkű és erkölcstelen felső tízezerjét még a szabadkőművesség sem tüntetheti ki azzal, hogy úgy állítsa be őket, mint akiket nemes szívük és finom lelkük, a szép és magasztos eszmék, a felséges végcél vitt volna be a testvéri láncba. Egy pillantás ezen kor történetébe mindenkit meggyőz arról, hogy az a léha, cinikus, komoly gondolatokra nem képes arisztokrácia, a páholyokat nemes célokkal és nagy elhatározásokkal nem, hanem csak divatból, feltűnésből és nyegleségből kereshette fel.
A mi II. Lipótunk és Lotharingiai Ferencünk talán valami szépet és jót felfedezni véltek a szabadkőművességben, de hogy belépésüknek legfőbb irányítója a többi uralkodók hasonló lépése és a divat volt, az is kétségtelen.

A magyarországi szabadkőművességben szereplő arisztokrácia a XVIII. században szintén utánzási ösztönének engedve, lépett be a páholyokba. Megállapítható, hogy számuk úgy nőtt, vagy fogyott, amint az uralkodó vagy uralkodóház szimpátiával vagy ellenszenvvel nézte a szabadkőművesség működését. A XIX. században a politikai viszonyok duzzasztották meg úgy, - ahogy a páholyokat arisztokratákkal, de a kiegyezés után a mágnások szintén kivétel nélkül elkerülték a szabadkőmíves Scylla és Charibdist, s a 90-es évektől meg már egyáltalán nem találunk új arisztokrata tagokat. Az a pár gróf vagy báró, aki a névsorban szerepel, teljesen vagyontalan kis- vagy középhivatalnok volt, aki mint hivatalnok vétette fel magát a szabadkőművességbe.

A Barcsay könyve összesen 34 arisztokratát tüntet fel, akik között azonban öt idegen állampolgár van, s így magyar állampolgár arisztokrata 29 volt a páholyok tagja. Ezek közül azonban 14 zsidó báró volt, s így csak 15 keresztény arisztokrata marad. Ezen 18-ból hivatalnok volt 9, végeredményben tehát csak 9 önálló és függetlennek mondható magyar arisztokrata akadt körülbelül 40 esztendő alatt, akik a szabadkőművesség karjaiba dobták magukat.

Meg kell még említeni, ezen téma tárgyalásánál, egy igen érdekes körülményt. Arisztokráciánk ugyanis a szabadkőmíves páholyokban a XVIII. század végétől kezdve rohamosan fogyott és még a szabadságharc mozgalmai alatt, vagy mozgalmai után sem gyarapodott. 1909-ben kérte felvételét a legutolsó magyar arisztokrata s azóta mágnásaink új taggal abszolúte nem növelték a szabadkőművesség testvéri láncát.

A zöm, majdnem kilenc-tized rész 1900-tól 1910-ig egymásután kérte elbocsáttatását a páholyokból, úgy, hogy 1910-ben a szimbólikus nagypáholy kötelékébe tartozó összes páholyban nem volt 12 gróf és bárónál több, ezeknek is legnagyobb része - miként fentebb mondottuk, - hivatalnok volt. Abban az arányban, amint a keresztény arisztokraták hátat fordítottak a szabadkőművességnek, vonul be oda a zsidó bárók csapata, akiknek felvétele csaknem összeesik azzal az idővel, amikor a keresztény arisztokrata elem nemcsak nem kívánt a páholyok tagja lenni, hanem a meglévők is mindenképpen szabadulni óhajtottak ezen intézményből.