Kedves Világlap!

Ma látszólag nem közéleti témáról írok. Bendegúzt emlegetem, akinek a tiszta tekintete, érdeklődő arckifejezése megragadott. Köszönet azoknak, akik eljuttatták a képet. Pontosan ilyen gyermekarcokról álmodtam, amikor elkezdtük ezt a sorozatot. Hiszen aki ránéz erre képre, okvetlenül átérzi, milyen öröm a gyermek. A gyermekáldás örömét nem érző nemzet elpusztul. Ma ez az öröm megfogyatkozott a magyarok között. Nem(csak) azokat ostorozom, akik félnek az anyagi terhektől. Akik majomszeretettel a világ legdrágább játékaival akarják elhalmozni a csemetét, aki pedig két gombbal vagy egy kulcscsomóval épp úgy vagy tán jobban elszórakozna. Akik mindent megadnak, csak a legfontosabbat, az odafigyelést és a valódi szolgáló szeretetet nem. Ostorozom a karrierépítőket, a régi előbb a kocsi azután a kicsi mai változatának követőit. Ostorozom a döntésre képtelen férfiakat, akik csak látszólag férfiak, testben igen, jellemben, lélekben nem. Se párt, se hivatást választani nem tudókat, tengőket-lengőket. Ostorozom a tudatosan pár nélkülieket tartozzanak bármelyik nemhez. De becsülöm azokat, akik bár vágynak a családra, gyermekre, selejtes, férfiúnak látszó bábokhoz nem kötik az életüket. A családokhoz fordulok gondolatban, s kérem, neveljenek férfit a fiaikból. Hogy Bendegúz és társai, ha felnőnek, képes legyenek vállalni sorsukat, megtalálnia párjukat, felvirágoztatni nemzetünket. Elég a puhány élvhajhászokból. Nemcsak legdrágább kincsünk a gyermek, hanem egyetlen reményünk. A leánygyermekek bennem azt az örömöt váltják ki, hogy de jó, anyákra van szükség. De az anyasághoz apa is kell, s ma épp bennük, a családról való gondoskodásra kész tetterős emberekből, a felelős apákból van nagy hiány. Fohászkodjék hát, akinek van Istene, általánosságban is, meg a környezetében körülnézve konkrét személyekért is. Istenünk, magyarok Istene, adj erős, elkötelezett fiatal családokat.

Barátsággal köszönt: Surján László