Triumphator írásával megkezdjük az Ómagyarország világához kapcsolódó egyéb, hosszabb-rövidebb írások közzétételét. A Tekercsraktár rovatban mindennek helye van, ami Ómagyarországhoz kapcsolódik, de a blog szereplőinek életébe nem fér bele (egyedi történetek, oldalszálak, novellák, elbeszélések) - nem csak a blog szerzőitől...

  A következő villám vakító fénye után a pilóta nehezen nyerte vissza a látását, pár pillanatig csak vakon pislogott, két kézzel a botkormány szarvait tartotta, bár a robotpilóta ebben a magasságban még tette a dolgát. Ahogy a szempillái mögött egymás tükörképeiként villódzó villámfények lassan elhalványodtak, ismét a szélvédőre tapasztotta a szemét és próbálta beazonosítani a város fényeit. A rádiókapcsolat pár perce végképp megszűnt az irányítóval, a vihar elektromágneses zavarai a rádióhullámokat ismeretlen frekvenciák és amplitúdók felé térítették. Ez nem volt gond, Radácsi gyakorlott főpilóta volt, nem ez volt az első viharos leszállása. Mellette a másodpilóta ülésében Horváth sem látszott különösebben izgatottnak, a feje fele tekergette a gombokat, állította a kapcsolókat és közben folyamatosan próbálta rádión elérni a földi irányítókat.

- Torony, Torony, itt az MA-0417 járat – Horváth hangja tárgyilagos és érzelemmentes volt, mint párszáz leszállása során eddig mindig. – Kérek engedélyt leszállni.

A rádióban vadul sercegett az elektromosan töltött részecskék kakofóniája, de a torony nem jelentkezett. Az altiméter ráérősen pörgött lefelé, ahogy délkeleti irányból, valahol az M5 autópályával párhuzamosan a Fokker 70-es a repülőtér felé ereszkedett. A milánói járat a rutinjáratok közül is az egyik leghétköznapibb volt, az út alig több mint másfél óra volt, amiből a levegőben talán 60 percet töltött a gép. Az utastérben már elhangzott a felhívás az övek bekapcsolására, a kis képernyők visszahúzódtak a helyükre, az utasok és a személyzet már gondolatban a földön járt.

A gép lassan az alsó felhőhatár alá bukott, innen már akár az autók fényeit is lehetett látni és a repülőtér fényeit jóformán lehetetlen volt eltéveszteni. Radácsi szemei is a megszokott fényeket és formákat kutatták az északnyugati horizonton, de csak az éjszaka ásító sötétsége nézett vele szembe. Tudata mélyén egy vészcsengő kezdett halkan berregni, de a napi rutin ezt a jelzést még elnyomta. Horváthra nézett, aki viszont rá bámult.

- Hol a faszban van a beton, Sanyi? – tette fel a kérdést Radácsi, miközben az automata pilótát a vészhelyzeti protokollnak megfelelően, de teljesen öntudatlanul kikapcsolta.

- Előttünk 15 kilométerre – jelentette ki Horváth, de hangja már nem volt olyan tárgyilagos, mint pár másodperce.

- Te látod, bazmeg? – kérdezte Radácsi és kocsányon lógó szemekkel nézett ki a szélvédőn. Magasság?

- Ezer – vágta rá Horváth. A műszer szerint éppen most süllyedtek háromszáz méter alá, a skála lábban mutatta a magasságot. A repülőgép reflektorai mélyen levilágítottak a föld felé, sápadt csóvájuk valahol közvetlenül a felszín felett enyészhetett el. Alattuk, éppen a láthatóság határán fakoronák fekete árnya tűnt fel. Az égnek előttük már régen sárgás fényben kellene úsznia Budapest esti kivilágításától. Jobbra kellene lennie Ecser fényeinek, de ennél jóval fényesebben látszódna a beton irányfényei és mögötte a repülőtér építményeinek fénye.

- Futóműveket ki – Radácsi szinte rátapadt a szélvédőre, annyira igyekezett észrevenni valami fényt odalent. – Magasság 500.

Ahogy lejjebb ereszkedtek, a fényszórók kékes, halott vibrálásában valóban egy hatalmas erdő kusza ágainak szövedékéből álló koronaszintjét látták maguk alatt és előtt is.

Radácsi egyenesbe állította a kormányt és egy kis tolóerőt küldött a két motorra. A gép orra vízszintbe emelkedett.

- Helyzetmeghatározást kérek – hangja keményen reccsent. – Futókat vissza.

- GPS kapcsolat nincs. Rádiókapcsolat nincs. A radar üres – Horváth vadul nyomogatta maga előtt a konzol tucatnyi gombját. – Pozíció ismeretlen.

- Emelkedés háromezerre – Radácsi úgy gondolta, hogy odafentről talán észreveszik a város fényeit és le tudják tenni végre a gépet a repülőtéren. A vihar és a vele járó villámlások közben teljesen megszűntek, az égen sziporkáztak a csillagok.

- Az utasok? – kérdezte Horváth. – Mit mondjunk?

- Időjárási körülmények miatt 15 percet késünk – Radácsi ránézett Horváthra. – Vagy mondjuk el, hogy nem találjuk Budapestet?

- Szerinted nem tűnt fel nekik, hogy túl sötét van odakint?

***

A szintjelzők mutatója monoton egyenletességgel süllyedt, ahogy a hajtóanyag fogyott a tartályokból. Horváth előtt egyszerre villant fel két piros lámpácska és utána egyből felhangzott a vészjelzés is – még húsz percnyi üzemanyaguk volt, a két Rolls-Royce motor ezután már csak holtteher lesz a szárnytöveken. Radácsi angolul forgalmazott egy másik géppel, ami valahol nyugatra keringett hasonló módon, mint ők, mert nem találta a célállomás repülőterét, a bécsi Schwechatot. Homlokáról kövér izzadtságcseppek gördültek le szemöldökéig, majd a szeme sarkáig, amitől alig látott, kapkodva törölgette a szemét, miközben rádiózott és bámult ki az ablakon. Öt géppel beszélt idáig, de már csak ketten voltak a levegőben, a másik háromnak korábban elfogyott az üzemanyaga és megpróbáltak leszállni valahol. Azóta semmit sem hallott róluk. Radácsi képtelen volt felfogni a helyzetet és veszettül káromkodott.

Horváth rezignáltan ül a helyén, fülhallgatója a tarkóján átvetve lógott előre, már nem volt kíváncsi a másik gép pilótájára. „Felesleges a halottakkal beszélgetni” – jutott eszébe a morbid gondolat, amin majdnem hangosan elröhögte magát. Aztán a holnapi meccsre gondolt és kivette a Londonba szóló jegyet, meg a belépőt a belső zsebéből. Kovács rávette múltkor, hogy elkísérje egy futballmeccsre. „Az igazi futballra, apukém, az igazira.” – szinte hallotta Kovács idegesítő, nazális hangját, ahogy magyarázza neki az amerikai foci szépségeit. Igazából a meccs nem érdekelte, Kovács nővére, a negyvenes évei elején járó Ágota viszont annál inkább. Az ő kedvéért az egész szezont végignézte volna. Most mellé szólt a jegye a Wembleyben. New Orleans Saints – San Diego Chargers, olvasta a jegyen és tényleg közel volt a hangos nevetéshez. A szentekkel nem lesz gond, hamarosan találkozik velük... Aztán Ágotára gondolt és most tényleg feröhögött – perceken belül véres, megégett húscafatokká fog szakadni, de a testét ez nem érdekelte. Hatalmas erekciója volt.

Az utastérben viszonylagos nyugalom honolt, szerencsére a hetven férőhelyes gépen még félház sem volt, ezen a járaton ilyenkor már csak az utazott, akinek muszáj volt. Fiatal menedzserek, üzletkötők, hivatalnokok és szabadnapos luxuskurvák, akarom mondani, escortlányok, javította magát Horváth gondolatban – turista egy szem sem volt. Amikor a légikísérő közölte az utasokkal, hogy „időjárási körülmények miatt” negyed órát késnek, nem lepődtek meg és nem is voltak különösebben idegesek. Az esti járat utasai általában már nem sietnek sehova. A negyed óra végén kicsit morgolódtak már, amikor a kapitány kérte a figyelmüket. Radácsi nem kertelt, sose volt a szokása, de most főképp nem látta értelmét. Elmondta, hogy nem tud rádiókapcsolatban lépni a repülőtérrel és nem is látja a leszállópályát. A többi gépről nem tett említést, feleslegesnek találta ezzel is terhelni az utasokat. A szavait először hitetlen csend követte, de utána elszabadultak az indulatok. Ordítozás, sírás és hányás – ezek a reakciók voltak a legjellemzőbbek. A kapitány várt egy kicsit, majd folytatta a tájékoztatást. Megpróbálja a gépet letenni egy sík helyre, valami útra, vagy nagyobb mezőre, de ehhez ki kell fogyasztani a tartályokból az üzemanyagot. Csak egy könnyű géppel van esélyük túlélni a kényszerleszállást. Ehhez a segítségüket és együttműködésüket kérte.

A harminckét utas és a négyfős személyzet nem tudott mást tenni, engedelmeskedtek a kapitánynak és a székekhez szíjazva várták sorsuk beteljesedését.

- Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél – a hangszórókból enyhén torzítva hallatszott Radácsi kicsit rekedt és fáradt hangja. – Öt perc múlva leszállunk az előttünk elterülő mezőre. Kérem, hogy hajoljanak előre, karjukkal húzzák magukat a lábaikhoz és hajtsák le a fejüket. Csak azután hagyják el üléseiket, amikor arra utasítást kapnak. Isten legyen Önökkel.

A gép kissé megemelt orral, szinte hangtalanul siklott csak a géptörzs remegett a szárnyak rázkódásától. Majd egy nagy döccenéssel földet – pontosabban talajt – ért a hátsó futómű, mire a sugárféktől felvisítottak a hajtóművek. Radácsi nem tudhatta, hogy a mező valójában egy nagy láp, ezért a gép hatalmas súlya ék alakú mélyedést vágott a felázott, tőzeges talajba, a hátsó kerekek egy pillanat alatt leszakadtak és a géptörzs a rántástól hirtelen jobbra tért ki. A gép padlólemezének hátsó része a kerekekkel együtt levált, az ott ülő utasok a reverz iszonyatos süvöltésétől megsüketülve estek ki a padlóval együtt a gépből és tűntek el a sötét éjszakában. Aztán a hajtóművek hangja elmaradt valahol, a leszakadt szárnyak magára hagyták a gép csonka törzsét. A maradék utastér tele lett korommal, kerozinnal és fekete, saras földdel, a megsemmisülő géptörzs fémes csattanásai, a megkínzott fém halálsikolyai és csikorgásai, az elektromos vezetékek csonkjainak szikrái az egész világot betöltötték. Az orr-rész is becsapódott a talajba és a gép hason csúszva, magatehetetlenül, egyre csökkenő sebességgel túrta fel a mező eddig érintetlen talaját és végül egy bő négyszáz méteres csúszás után, félig eltemetve nyugvópontra ért. A roncs nem gyulladt ki, nem volt minek égnie benne, a szárnyak csonkán meredtek valahol a mezőn a törzs maradványai mögött, a motorok csendben ültek a sárban. A mezőn halott csend lett ismét, majd pár pillanat múlva a hangazavartól megriadt békák is újrakezdték évezredek óta változatlan éneküket.

A falu lakói hallották a földöntúli hangot a közeli mező felől, de éjszaka nem mertek elindulni és megnézni, hogy mi is történhetett. A kutyák is nyüszítve húzódtak közel a tűzhöz, aztán az éjszaka hátralevő idejében folyamatosan acsarogtak. Ők is hallották a farkasfalkák vonyítását, amelyek a mezőre gyűltek. Reggel a férfiak kis csoportja felfegyverkezve elindult felkutatni a helyszínt, amit sokáig nem is kellett keresgélniük. A falu határában elterülő vizenyős réten egy hatalmas, ismeretlen anyagból készült valami nyilvánvalóan széttépett darabjai és furcsa öltözetű hullák, meg letépett karok és lábak hevertek szerte-széjjel. Aztán meglátták a mezőbe hasított mély árkot, amiben, mint valami csatornában, csillogva összegyűlt a talajvíz. Az árok végén, félig egy földkupac alá temetve, egy henger formájú barlang nyílása látszott, aminek szájában kis tűz lobogott. A barlangban, a tűz mellett három embert láttak, egyikük bátortalanul integetett feléjük, a másik kettő a tűz mellett gubbasztott. Furcsák voltak, az öltözetük így messziről egyetlen szomszéd faluéhoz sem hasonlított.

- Hahó, jöjjenek már ide, az isten szerelmére! – kiabált az egyik barlanglakó feléjük valami ismeretlen nyelven. – Ennyi ideig tart Pest határában megtalálni egy lezuhant repülőt?! Még a tévések sem…

A kiabáló, nagydarab férfi hangja elakadt és leejtette integető kezét, ahogy a kis csoport a közelében ért és észrevette a kezükben a felajzott íjakat. Az íjászok bőrvértjeinek fémdíszítései és a tegezek fémborítása vakítóan csillogott a reggeli nap narancsvörös fényében. A fejükre húzott csúcsos bőrsipkák vicces kis törpékhez tette őket hasonlatossá.

- Te vagy a Morgó, bazmeg? Mi ez a faszság?! – a férfi hangja dühösen csattant fel újra. – Horváth Egon másodpilóta vagyok, Malév MA-0417-es járat. Hívtátok már a kibaszott mentőket? Szóltatok a rendőröknek? Mi a faszt csiná…

- Sender nűren! Sender nűren! – kiáltott rá az íjászok vezetője és az íjával a földre mutatott. – Jelü!*

- Mi a fasz bajod van, öreg?! – ordította neki Horváth és elindult a férfi felé. Az íj idege pendülve lőtte ki a nyílvesszőt, ami surranva szelte át a célhoz vezető 40 métert és belefúródott Horváth lábikrájába, aki azonnal összeesett és leszúrt malac módjára visított. A másik kettő alak a barlang mélyére menekült.

- Najür sen! ** – mondta az íjász, mire két fiatalabb társa lassan odaóvakodott a még mindig visító Horváthhoz. Látták, hogy ártalmatlan, a saját fájdalmán kívül nem érez semmit a világból. Az egyik kitépte a lábszárából kiálló nyílvesszőt, mire Horváth elcsendesedett. Elájult a fájdalomtól, vizelete sötét foltként lassan átütött a nadrágján.

Az öregebb íjász képzeletében már az aranytallérok csengtek, ahogy a nagypiacon leszámolják a kezébe ennek a különösen jól megtermett és erősnek tűnő rabszolgának a vételárát. Elmosolyodott, és a nagy, szürke harci ménre gondolt, amit azoknál az ostoba, hegyi keltáknál már régen kinézett magának. Ha a másik kettőt is sikerül élve elfogni, telik majd másra is. De lehet, hogy azt a hosszú hajú nőt, aki beszaladt a barlangba, megtartja magának, kellene már egy új ágyas. A gondolatra bőrgatyájához nyúlt és ábrándozva megvakargatta heréit. Igen, megtartja, aztán legfeljebb később eladja. A káráló asszonyt meg kidobja végre az átkozott disznói közé, amiket a keltáktól vásárolt neki rohadt drágán és gyűlölte őket. Hangosan felnevetett, ez volt élete legjobb napja.

Folytatás... ->