Nem azért küldött minket a nép a parlamentbe, hogy ott mi érvényesüljünk, hanem azért, hogy a pártprogram mellett törhetetlenül kitartsunk. Mi ezzel a programmal állunk vagy bukunk. – A nemzet, ha úgy találja jónak, elejthet bennünket, de mi a vállalt kötelezettségünket semmiféle látszateredményért soha fel nem adjuk.” E gondolatot nem 1990 után fejtette ki valamelyik honatya az Országgyűlésben, hanem Gaál Gaszton közölte hallgatóságával Szentesen, 1931. április 26-án, a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Agrárpárt zászlóbontó nagygyűlésén. A „nem amatőrök által előkészített” demokráciánk 1990 után az intézményesített népképviseletről oly’ módon gondoskodott, hogy a nemzet, ha akarja, akkor sem ejtheti el a képviselőit. A „lóvétörvény” és ami utána következett A 42/1990-es sürgősséggel tárgyalt 1990. május 18-án elfogadott (!) törvény ideiglenes megoldással az országgyűlési képviselők havi tiszteletdíját a miniszteri illetmény 50%-ban határozta meg. Akkor ez a „félpénz” alig több mint 30000.- Ft volt, ehhez járultak a pótdíjak: a legmagasabb, 180 százalékos, a házelnöknek, a legalacsonyabb a jegyzőnek. A bizottsági tagságért 40 százalék pluszt fizettek, ehhez jött még hozzá a képviselői tiszteletdíj harminc százalékáig terjedő költségtérítési átalány, valamint a képviselői tevékenységgel összefüggő igazolt szállásköltségek megtérítése. A „lóvétörvény”, ahogyan ezt a számukra legfontosabb törvényt a honatyák elnevezték, ingyenes utazást biztosított a közforgalmú járműveken számukra, valamint ingyenes, ennek ellenére a legmagasabb szintű, orvosi ellátásban részesítette a szabadon választott parlament tagjait. A májusban ideiglenesen megállapított összegek – még mindig a legfontosabb problémák egyikeként! – július elsejére kissé feljebb kúsztak: a bizottságok elnökei a fix honorárium duplájára tarthattak igényt, a frakcióvezetők a képviselői díjazás 120 százalékára. Az ezredforduló táján, az Orbán-kormány idején, igencsak megemelkedett az országgyűlési képviselők költségtérítési-átalánya: megjelent és elterjedt az internet ill. a mobiltelefon és a pártkatonák is igényesebbek lettek, mert az autó lett a fő közlekedési eszközük. (Itt szükséges megjegyezni: az Antall József vezette kormány az első „nemzetközpontú” intézkedései egyikeként 3500 személygépkocsit vásárolt Nyugat-Németországtól, természetesen nem a legolcsóbb tipusokat preferálva.) Parlamenti képviselőink az elmúlt évben sikeres embereknek bizonyultak, ha csupán csak az országgyűlési munkájukért felvett juttatásaikat vesszük figyelembe. Kimutatott kereseteik alapján az első tízbe nem lehetett 1, 5 millió forint jövedelem alatt bekerülni. A listát az egyébként is a dúsgazdag politikusok – Gyurcsány Ferenc, Kapolyi László, Orbán Viktor – vezetik, a Top 10 között hat szocialista, három Fidesz-képviselő és egy SZDSZ-es politikus található… Kapolyi László egy hónapi jövedelmét egy átlag fizetésű magyar, feltéve, ha folyamatosan dolgozna, 26 év alatt keresné meg. Ez olvasható a nyílvánosságra hozott statisztikákból – és az, hogy Orbán Viktor pártelnöki fizetése mellett, lényegét tekintve, ugyanazért a munkáért képviselőként is felvette a nem kis összegű javadalmazását. Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke, egyetemi oktató, kutató és a Fidesz MPSZ országgyűlési képviselője havonta 2 millió 149. 996 forintot kapott 2007-ben. Politikusként nyílván megérdemelten. Kérdés: milyen minőségű lehetett a parlamenti politizálás mellett végzett oktatói munka és az elmélyültnek aligha nevezhető kutatói tevékenysége? 2007-re a legkevesebbet kereső képviselők havi jövedelme már 400. 000.- Ft volt, és ebbe az „aprópénzbe” még nem számíthatjuk bele a legtöbbször több százezres adómentes költségtérítést. Hogy némi elképzelésünk legyen a közterhek viselése alól is mentesített országgyűlési képviselők fizetéséről: Herényi Károly (MDF), a havonta legálisan felvett 718. 000.- forintjával a sikerlista 179. helyét foglalja el. Kóka János (SZDSZ) és Lendvai Ildikó (MSZP) mindössze 510 000.- forintot vallottak be. Amint az a Miniszterelnöki Hivatal 2008. május 13-án közzétett jelentéséből kitűnik: Hiller István oktatási miniszter havonta mintegy 1, 3 millió forintot keres, 2003 és 2005 között „egyéb pénzbeli juttatások” címén 4, 7 millió forintot vett fel. Kiss Péter (a Kommunista Ifjúsági Szövetség volt budapesti elnöke, jelenleg kancelláriaminiszter) 1, 3 millió forint fizetést kap – „egyéb” címen 2006-ban 7, 9 millió forintot utaltak számlájára az Országgyűlés pénztárosai. Horváth Ágnes volt egészségügyi miniszter idei adóbevallásában 16, 1 millió szerepel az összevont adóalap összegénél. – A május 13-i jelentés azt is tartalmazza, hogy Orbán Viktor 2000 és 2002 között, a miniszterelnöki és a pártelnöki fizetése mellett „külön juttatásként” összesen 7 millió 804 ezer 142 forintra tett szert és élvezhette a természetbeni juttatások minden előnyét. A különleges anyagból gyúrt népképviselők Az Országgyűlésben tavaly mindösszesen 84 képviselő volt, akik főállásban végezték munkájukat – ti. csak és kizárólag a szavazógomb megnyomásával, valamint a másik párthoz tartozók szidalmazásával, lejáratásával foglalkoztak. A többiek, tehát több mint háromszáz népképviselő az „egész embert kívánó, felelősségteljes” parlamenti elfoglaltaság mellett vállalkoztak, cégeket tulajdonoltak, önkormányzati funkciókat vállaltak, tagjai voltak különböző igazgatótanácsoknak, lakásokat adtak bérbe, pénzért tanácsot adtak, egyetemeken tanítottak, kutatómunkát végeztek és ezen kívűl kereskedelmi, művészeti és mezőgazdsági tevékenységeket is végeztek. – Az önkormányzatokban is szerepet vállalt 185 országgyűlési képviselő (ha csak a 2006-os elszámolásokat vesszük figyelembe) összesen 761, 2 millió forintot vihetett haza az egyéb helyekről zsákmányolt milliók mellé. Legutóbbi vagyonnyilatkozataikból megállapítható: a 277 egyéni vagy társas vállalkozásból, melyben a honatyák valamilyen formában szerepet vállaltak csak 73 ügyletből származott adóköteles jövedelmük. A 204 „veszteséges” vállalkozás ügyéből – ki tudja miért? – nem lett ügy, az adóellenőrzés figyelmét valami vagy valaki másfelé irányította. A kiscápa-kategóriában 66 országgyűlési képviselő 71 betéti társasága esetében csak 6 cégből származott adóköteles jövedelem – cégenként és tulajdonosként azoban még ennél is nyomorúságosabb a kép: összesen ugyanis kevesebb, mint 40 millióból voltak kötelesek adózni, ez cégenként és havonta 26 000.- forintot jelent. A nemzeti elkötelezettségű tokajhegyaljai Orbán Viktor, ex-miniszterelnök úr esetéből tudhatjuk, hogy a vagyonnyilatkozat a demokrácia szent tehene, azt a nyílvánosságnak, még ha kételyeik vannak is, tényként muszáj elfogadni. A vagyonnyilatkozatokat ugyanis népképviselők írták valamint az Országgyűlés mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottságnak pecsétje szentesíti. Így csupán a fatális véletlennek tudhatjuk be, hogy a parlamentben is tevékenykedő „őstermelők” közül három olyan is akadt, akik fillérre ugyanannyi, 600 ezer forint után adóztak (azt pedig valóban a véletlen számlájára kell írni, hogy éppen annyi volt a mezőgazdasági őstermelők – esetünkben a népképviselők – adómentességi jövedelemhatára, tehát nekik nem kellett adózni.) Megtörtént eset: Lengyel Zoltán országgyűlési képviselő például – saját bevallása alapján! – úgy ügyvezetett és vezérigazgatott egy részvénytársaságot illetve egy kft.-t, hogy abban nem volt érdekeltsége. Ugyanez a törvényalkotó továbbá oly módon volt tulajdonsa egy betéti társaságnak és szövetkezetnek, hogy abból egyetlen forint adóköteles jövedelem sem származott… Járvás István (az előbbi párttársa), jászapáti népküldötte, két szövetkezet elnöke és tulajdonosa valamint egy részvénytársaság részvényese, amikor ahhoz a rubrikához ért ahol számot kellett volna adni a cégeinek jutott állami vagy úniós támogatásokról – hanyag eleganciával írhatta be: e kérdésről nem nyilatkozik. Csodákozhatunk tehát Kapolyi László havi 58 milliós jövedelmén és a hatmilliárdos vagyonán? Az ellenzéki pártok számára Kádár egykori miniszterét azért is kínos lenne támadni, mert nem egészen köztudottan 1989 tavaszán 500 millió (nem inflációs) forintot osztott szét az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ és az FKGP „ellenzéki” politikusai között… Az éhező gyermek és a demokratikus viszonyok Nem áll szándékomban túldramatizálni az ország helyzetét. Akit az éhség vagy a fagyhalál fenyeget az nem politizál, hanem menekülni igyekszik az iszonyatos sorsa elől, számára egyetlen cél létezik: a túlélés. 1990 és 2002 között, miközben a demokratikus nomenklatura kényelme érdekében az ország vezetői Audi gépkocsikat vásároltak önmaguk és ellenzékük számára, a fogyasztói árak a hétszeresére, a fűtés-energiaárak a tizenötszörösére emelkedtek. A közállapotok az elmúlt 5-6 év során csak súlyosbodtak. Jelenleg 400 000 olyan család él ma Magyarországon, hogy a rezsi (lakbér, fűtés, energia) kifizetése után egy főre számítva 3400 forintja marad havonta – miközben 1 kg kenyér ára 200 forint. Az 1, 1 mélynyomorban élő honfitársunkat követő másik milliónak sem sokkal kedvezőbb a helyzete: számukra 13 ezer forint jelent némi reményt a túlélésre. Mikor Orbán Viktor és kormánya 2002-ben átadta az ország vezetését a Magyar Szocialista Pártnak 500 000 családnak volt közüzemi vagy kamattartozása. A történelemből ismert: a nyomor és a bűn születnek csak igazán egy anyaméhben, a társadalomnak abban a legmélyebb poklában, ahová a tehetősebb emberek pillantása sohasem vetődik, csak a statisztika száraz számaiból sejtenek valamit a nyomor létezéséről. Az ország felelős vezetői 187 ezer forintos átlagfizetésről beszélnek, miközben – mint tulajdonosok, vezérigazgatók vagy kvázi emberkereskedők – jól tudják, hogy a kétkezi munkásokat, alkalmazottakat közel sem fizetik meg ennyire, a statisztikai jövedelem fele a tényleges, ugyanakkor országosan ismert: a munkaadók minimálbéren jelentik be a dolgozóikat, ezzel évekre, évtizedekre előre biztosítják számukra a nyugdíjas évek szegénységét. A nemzetiszocialista-hungarista eszme felé menetelő lumpenréteg nem felejtette el a kilencvenes évek végén számukra megírtakat, mely szerint: „A társadalom a teljes értékvesztés állapotába került. A polgároknak, legalábbis egy viszonylag meghatározott nagy részüknek, elegük van a parlamenti pártok által képviselt politikából. Radikális változásokat akarnak, amit csak a markáns jobboldaltól illetve a szélsőségesnek nevezett jobboldaltól várhathatnak el.” A talányos mondatokat mindenki értse úgy, ahogy akarja – a „polgárokat” (polgári köröket?), azok szándékait is. És ha meggondoljuk, hogy a reménytelenek százezrein túl az egész nap munkában görnyedő apák és anyák gondozatlanul kénytelenek hagyni az utca nevelésére bízva gyermekeik tíz és százezreit, ha meggondoljuk, hogy ezrekre megy itt, Budapesten is a teljesen árva, család és szülők nélkül való gyermekek száma – nem fogunk csodálkozni rajta, mikor apró gonosztevőket a legundorítóbb bűnök elkövetésén kapnak rajta. A jelenlegi társadalom már megszülte a demokrácia leendő gyílkosait.

Szemenyei-Kiss Tamás

B.KISS-TÓTH LÁSZLÓ

híre