Persze nem csúfondárosan, csak a tényeket tekintve: egy tizenéves ország tizenéves gondolkodású vezetője. Úgye 1993-ban születtek meg a mi Felvidékünkön, most tehát 16 évesek – a 16 éves serdülők minden dacos, ellenkező és lázadásos szimptomáival a szülők felé. Mármint mifelénk, magyarok felé, akik évszázadokon át mintegy nevelőszüleik voltunk. Az nem számit már, hogy tápláltuk, védtük őket s növekedtek a maguk kis gyermekszobájában az északi hegyeink között, ahová valamikor régen beszivárogtak otthont, biztonságot és megélhetést keresve, egy olyan földön ahol még egy török utazó szerint is a 16.-ik században Nyitráig magyarul beszéltek. Azután a kor szokásai szerint elfogadtak minket mint nagyobb és erősebb népet, hiszen nem voltak sokan akkor még. Beálltak okosan koronánk alá más népcsoportokkal együtt, mert nekik ez az életet, megtartatást és a jövőt jelentette. Osztoztak sorsunkban, amely kemény volt, tele verejtékkel, szenvedéssel és vérrel. Volt idő, amikor mellénk álltak, segítettek védelmi és szabadságharcainkban, mert tudták, hogy ha mi veszitünk akkor velünk együtt ők is. Igaz, a 19-ik század vége felé szerettük volna, ha magyarul is megtanulnak. Hiszen akkor ilyen volt az elfogadott nyelvpolitika a nagy nyugati népeknél is. Ugyanakkor iskoláikban anyanyelvüket oktatták, s ezért senkit nem üldöztünk, vagy büntetéssel kényszerítettünk volna nyelvük feladására. Sőt segítettük irodalmi nyelvük fejlesztését, mely a 16.-ik század végén kezdett csak kialakulni: előbb lutheránus lelkészeink erőfeszítésével, majd a nagyszombati és pozsonyi egyetemeinken. A magyar Bajza József Ignác írta az első szlováknyelvű regényt, s volt a szlovák felvilágosodás meginditója (1780-1820). Egyik legnagyobb költőjük és irodalmi forditójuk a magyar Országh Pál (Pavel) volt (1849-1921), ki ma is nagy tiszteletben áll, és akinek szobra minden nagyobb szlovák faluban megtalálható. Ma hálából az igazságtalanúl alájuk vetett 600 ezres ottani magyarságnak akarják még a hétköznapi anyanyelvük használatát is megtiltani! Azért mert növekedtek nem űztük őket át a Kárpátok gerincein túlra. Annyira vándoroltak ki a nagyvilágba mint mi a nyomorúságok idején. A 19-20.-ik szátadforduló táján nemcsak területi autonomiájuk tervezése kezdődött el, hanem társnemzetekként, másokkal együtt az Osztrák-Magyar birodalomba való betagolódásuk is. Mint mondják ezt tervezte a néhai trónörökös Ferenc Ferdinánd. Ám 1914 nyarán Sarajevóban eldördült a revolver, s vele halt meg nagyszabású terve. Aztán jött Benes tata Masarik nagytatával. Míg hadseregek ölték egymást különböző frontokon négy évig, ők rendületlenűl agitáltak nyugaton a monarchia széttrancsírozása érdekében, s egy új, teljesen és talpig demokratikus ország megteremtésén a szétvert birodalom darabjaiból a két kis cseh provincia: Bohémia és Morávia köré. A francia Clemenceaunak nagyon tetszett ez az ötlet, mert tervével egybeváott. Hiszen ő Németországot keletről akarta bekeríteni új, tőlük függő országok alapításával. Végül is a tervet keresztül erőszakolta a Párizs körüli békediktátumokban 1919-1920-ban. Alighogy megszületett a Czecho-Slovak állam, a már emlitett provinciákhoz csatolva a német-osztrák Sziléziát, a magyar Felvidéket, Csallóközt és Kárpátalját, rögvest beinditották „demokratikus reformjaikat”. Ezek között is kitűnt a földreform – úgye milyen demokratikusnak hangzik? Csakhogy ennek örve alatt a volt Felvidéken megkezdődött a magyar tuljadonosok termőföldjeinek elkobzása és szlovák meg cseh nemzetiségüeknek juttatása. Kárpátaljára olyan választási törvényt szabtak, hogy csak sokkal több szavazó küldhetett egy képviselőt Prágába mint cseh területről. Micsoda demokrácia! Amikor a súlyos emberjogi sérelmeikkel az alájuk vetett, akkor még 1 milliónyi, magyarság a Népszövetséghez fordult – minden esetben azt a választ kapták, hogy nem tehetnek semmit, mert ez „Csehszlovák belügy”. A harmincas évek végétől aztán Hitler kezdte el átrendezni Európát, melynek fedőneve a Versailles-Trianoni valós igazságtalanságok kiigazítasa volt, melyről a nagy demokráciák 20 évig hallani sem akartak. Nem maradt más hátra mint az erő, melynek végül is engedelmeskedni kellett. Az Osztrák-Magyar monarchia darabjaiból összetákolt Csehszlovákiának ekkor befellegzett. Csodák csodájára Szlovákia viszont etnikai határain belűlre szabva önállóságot kapott Tisó páter vezetésével. Nosza neki is láttak a színtiszta szlovák állam megvalósitásához. Jaj volt ebben az államban magyarnak, lengyelnek, zsidónak lenni! A zsidókat egyébként állami költségen szállitották ki Németországba! A szlovákok majd kiugrottak bőrükből, s hálából Hitler felé az elsők között voltak akik hadat üzentek a Szovjetuniónak 1941-ben: hadseregük jó részét a keleti frontra küldve. Aztán amikor fordult a hadiszerencse s a Szovjet gőzhenger feltartózhatatlanúl nyomult Nyugat-Európa felé, a szlovákok habozás nélkül partizánháborút inditottak országalapitó szövetségesük ellen. S láss megint csodát: 1947-ben Párizsban a tágyalóasztalnál már a csehekkel együtt a szlovákok az áldozatok között szerepeltek. Háborús kártéritésre nem kötelezték őket, viszont megkapták megint a cseheket, s kártéritésként háborús szenvedéseikért Benes dekrétumait – azaz szabad kezet az ismét alájuk vetett felvidéki magyarság kollektív háborús bűnösökké nyilvánítására, jogfosztottságára, kifosztására, rabszolga-munkára, kényszerítésére és karhatalommal való elüldözésére. Aztán addig viháncoltak míg 1993-ban megszabadultak cseh testvéreiktől, vagy inkább azok tőlük. Persze mindjárt a régi, most már meciári magyarellenséggel folytatták. Miután kezdték magukat beszínlelni az európai közösség frigyébe, figyelmeztetést kaptak nyugatról, hogy monitorizzák őket, s a magyarüldözéssel egy időre fel kell hagyni. Mikulás Dzurinda propagandából még kormányába is bevette a magyarokat, igaz, hogy ugyanakkor a magyar kedvezménytörvény ellen akkori államtitkára Klebó kézzel-lábbal harcolt. Miután 2004-ben az Európai Unió tagjai lettek, a háttérből rögtön elugrottak a szlovák soviniszták: Ficó, Slota, Gasparovic és újult erővel folytathatták régi mániájukat: az alájuk vetett már a 600 ezerre olvaszott magyarság nyúvasztását. Megyéket rendeztek át úgy, hogy egyben se legyen magyar többség. Majd következett a nyelvtörvényi szigorítás, szoborrongálások, Malina Hedvig ügy; brutális rendőrségi tömeges magyarverés Dunaszerdahelyen; támogatás nyujtás tengerszint feletti magasság szerint; katolikus egyházmegyék átrendezése; magyar katolikus püspök hiánya; és most egy olyan, főleg magyarokat sújtó nyelvtörvény amely még a 19.-ik században is elfogadatatlan s kereszülvihetetlen lett volna, s ráadásúl mindez ma az Európai Únió egyik tagállamában! Mivel magyarázható mindez, ha nem a tizenévesek ismerős szindrómájával? Mert kikkel szemben igyekeznek ezek a felnövekvő fiatalok önmagukat megtalálni, ha nem elsősorban a szülőkkel szemben? Eljön az idő amikor otthon semmi sem jó. A szülők ősi, ócska, idejétmúlt elveket vallanak, beszédük, cselekedeteik érthetelenek. A szülői ház fegyelme elhordozhatatlan. Előbb dac, majd ellenkezés, később ellenséges magatartás, lázadás és kitörés kövekezhet be. Ez a bibliai Tékozló Fiú magatartása és útja: el a fojtogató légkörű atyai házból; ide az örökséget; s viszek magammal amit csak tudok, s megyek neki a nagyvilágnak, megteremteni önmagamat, értékeimet, világomat, jövőmet ifjan, szabadon, szülői gyámkodás, védelem és kötelék nélkül. Azt, hogy felnevelt, védett, tanácsolt – mit sem számit már –, hiszen kötelessége volt! Gyűlölök mindent ami rájuk emlékezet; kivetek mindent magamból amiről ők eszembe jutnak, megtagadom hogy honnan jöttem, milyen kultúrából, nyelvből, milyen családi háttérből; s ha alkalom adódik visszatérek majd oda, s a saját házukból verem ki őket! Mert ez már nem az ő, hanem az én világom lesz! –Alapjában véve nem erről van szó? Mark Twain valami ilyesfélét mondott apjával való viszonyáról: amikor tizenéves volt az öreg ósdi nézeteivel igen zavarónak tünt. Mikor 30 éves forma lett, elismerte, hogy mégiscsak van benne valami. Mire megöregedett rájött, hogy milyen bölcs ember is volt. A Tékozló Fiú miután elherdálta atyai örökségét, nyomorúságában ilyen elhatározásra jutott: „Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz!”. Életében ez volt a nagy fordulópont. Hazatérésével minden megváltozott: rendeződött viszonyuk, s mindketten kéz a kézben, együtt egy boldog jövő felé indulhattak. Ma két lehetőség áll a Szlovákia előtt: Vagy perre megyünk a sanda, rosszindulatú és elfogadhatalan új nyelvtörvényük miatt, mely a tőlük való végső elhatárolódást fogja eredményezi – az EU nagyobb dicsőségére. Vagy a szlovákság választ egy olyan érett gondolkodású politikust aki megfordul és gyűlölködés, elnyomás, beolvasztás helyett hajlandónak mutatkozik a magyarsággal való bésségre. Bízzunk abban, hogy hamarosan lesz olyan vezetője a szlovákságnak, aki felimeri jobb, előnyösebb és gazdagítóbb békességben élni az ottani és a szomszédos magyarsággal, mint patvarkodni, gyűlölködni és ellenségeskedni. Nehezen, de várjuk ezt az időt!

 Prof. Dr. Pungur József

a Kárpáti Harsona munkatársa